Csak úgy bámul az ember a Merénylet után, az Átrium előtt. Most pontosan mi is a baja? Rossz volt a színház? Rossz. De akkor meg miért nem idegesebb? Nincs annál szörnyűbb, mint amikor be vagyunk zárva a nézőtársak közé, néhányan nevetnek, mert a nevetés lassan színházi kényszer lesz, ezzel jelezzük, hogy képben vagyunk.
■ Ami azt illeti: képben vagyunk, képpel kezdődik a Merényletnek nevezett Marat halála, Trabant vagy Wartburg megy az úton, és ki van írva a gépírást imitáló betűtípussal, hogy Danke, Ungarn. Szóval ez most nem Sade márki színházi kalandja a bolondokházában, vagy dehogynem, éppen az, már megint nincs jobb hasonlat az országra, ahol élünk. Aztán jönnek a reklámok, fürdőkád, magnézium, Művészeti Akadémia, itt most el lesz mesélve az elmúlt huszonöt év, illetve dehogy, inkább csak az elmúlt négy év, azt hiszem, végtelenül elegem van mindenféle színpadi beolvasásból. Aki ma negyven-ötven-hatvan, az egész életében ezt hallotta. Hogy itt nem lehet, reménytelen, járhatatlan, kompország, és az értelmiség számára csak egy elképzelhető út marad: az alkoholizmus. Miközben a bemutató előtti napon sok tízezren tüntettek az utcán. Fölösleges a forradalom képtelenségéről színdarabot rendezni, mert a forradalom nem képtel...
A cikk további része csak Figyelő-előfizetők számára érhető el, vagy olvassa el a teljes cikket a Figyelő 2014/45 számában.
Olvasáshoz kérjük, adja meg előfizetési azonosítóját.
Kérjük, olvassa a szabadon felhasználható cikkeinket!