Az első kínai bevándorlók legfőképpen a megélhetés miatt települtek a fekete kontinensre, menekülve az otthoni szegénységtől, az antidemokratikus törvényektől és a korrupciótól. A következő nagy hullámot, ami egymillió új munkást és befektetőt vitt Afrika országaiba az reformok készítették elő. Kínában először lehetővé vált a magánvállalatok létrehozása, később viszonylag liberalizálták a piacot, illetve átálltak az exportra való termelésre. Afrikában politikai és gazdasági reformok is történtek - a többpártrendszerű demokráciára való átállás, a lebegő árfolyam bevezetése, az állami vállalatok megszűntetése és a piaci nyitás voltak a legfontosabb lépések (ezek főként a nyugati államok és a Világbank nyomására történtek, így cserébe az átalakulás során a reformokat pénzügyileg is támogatták).
 |
A robosztus kínai exportnak egyrészt olyan piacot kellett keresnie, ahol az áruk értékesíthetőek (ez a gazdasági válság miatt visszaeső nyugati kereslet miatt egyre sürgetőbbé vált), másrészt a nyersanyag utánpótlást is kénytelenek voltak biztosítani. Az afrikai országoknak tőkére volt szüksége, hogy a gyenge infrastruktúrával és alulképzett munkaerővel rendelkező országukat felvirágoztassák. Így a nagy mennyiségű kínai tőke és a gazdag nyersanyaggal rendelkező afrikai felek egymásra találtak.
A tőke Afrikába áramlását a Kínai Kommunista Párt több eszközzel is támogatja. Megállapodást kötött 33 afrikai országgal a befektetői környezet közös javításáról a kontinensen, a bilaterális egyezmények népszerűsítéséről és azok biztonságának szavatolásáról, 11 országgal pedig a kettős adóztatás megszűntetéséről. Létrehozta a Kína Afrika Fejlesztési Alapot (China Africa Development Fund - CADF), mely támogatja a kínai befektetéseket Afrikában. Ipari parkokat és úgynevezett Speciális Gazdasági Fejlesztési Zónákat hoztak létre kínai mintára számos afrikai országban. A zónák infrastruktúrájának fejlesztésére Kína 250 milliárd dollárt szán.
Az ösztönzés meghozni látszik hatását. Kína és Afrika között 2008-ra a bilaterális egyezmények értéke elérte a 100 milliárd dollárt, és az előrejelzések alapján 2015-re meghaladja majd a 300 milliárdot. Habár a külföldi közvetlen működőtőke befektetések (FDI) értékét nehéz pontosan meghatározni, azonban az összes kínai érdekeltséget 2011-ben 40 milliárd dollárra becsülték, amiből 14,7 milliárd volt magánbefektetés. Ez 60 százalékos növekedés 2009-hez képest. Összehasonlításképpen az USA összes érdekeltsége 54 milliárd dollár volt a szubszaharai országokban, ami 3,4 milliárddal nőtt 2010-ben. Az FDI nagy részét infrastruktúrafejlesztésre fordították (erőművek, vasutak, kikötők) az utóbbi években.
De nem csak a magántőke, hanem a kínai állami vállalatok és egyéb alapok is a régió nagy befektetői között szerepelnek. 2001 és 2010 között a Kínai Export-Import Bank 62,7 milliárd dollár értékben nyújtott afrikai országoknak alacsony kamatozású hiteleket meghatározott feltételekkel. Más bankokkal összeállva olyan szerződéseket ajánlanak a kontinens országainak, amelyek tartalmazzák a folyamatos nyersanyag-utánpótlást Kína számára, miközben kínai cégekkel, munkásokkal vagy eszközökkel végeztetik el a beruházásokat. Az olcsóságot az afrikai országoknak az állami vállalatok tudják garantálni, akik bármely piaci szereplőnek alá tudnak ígérni, köszönhetően a puha költségvetésüknek - azaz hogy az állam bármikor kipótolja a kieső összege(ke)t veszteség esetén. Így a nyersanyag-utánpótlás és a jövőbeni munkák szerződésekkel biztosítva vannak a kínai vállalatoknak, a legolcsóbb kivitelezés pedig az afrikai országoknak. Egy igazi win-win szituációnak tűnhet.
Azonban a nagy kínai terjeszkedés és a felpörgetett afrikai gazdasággal nem mindenki jár jól. Ahogy Kínában, úgy Afrikában sem figyelnek feltétel nélkül a környezet megóvására, az egyéb társadalmi romboló hatásokra és a hosszú távú következményekre. A népesség elképesztő méretűre duzzadhat (a mostani növekedési ütemet tekintve Afrika lakossága 2050-re elérheti a 2 milliárd főt), a nyersanyagokat felélik (várhatóan az évszázad közepére), a sok bevándorló miatt nőhet a kulturális feszültség, illetve a nagy arányú gazdasági növekedés miatt kialakuló társadalmi egyenlőtlenségeket nem tudni, fogják-e annyira tűrni az afrikaiak, mint amennyire tűrik/tűrték a kínaiak.
Kínának tehát a jövőben várhatóan nem csak az lesz a feladata, hogy megfelelő helyre és formában fektesse be pénzét, hanem hogy a fentebb említett, gyorsan fejlődő országok esetén felmerülő problémákat is kezelje - amennyiben szándékai tényleg hosszú távúak.