A két állam viszonyában egyértelműen az ukrajnai események és az expanzív orosz külpolitika megítélése a legkritikusabb pont. A két fél homlokegyenest ellenkezően értelmezi a helyzetet, és ezért teljesen eltérő válaszokat ad rá a saját politikájában. Az ütközés azért is elkerülhetetlen volt, mert mindkét fél kifejezetten fontosnak tartja a kérdést. Az egyik elvi és biztonságpolitikai ügyként tekint rá, a másikat pedig stratégiai gazdasági érdekek vezérlik. Lengyelország külpolitikájában az atlantizmus képviselete kormányoktól függetlenül 1989 óta első helyen áll. Következetesen kiállnak Oroszország nyugati irányú terjeszkedésével szemben. Teszik ezt azért, mert a súlyos történelmi tapasztalataikból azt a következtetést vonták le, hogy a szuverén és független Lengyelország csak és kizárólag Amerikával szövetségben védhető meg. Ebben egyébként a balti államokkal hasonló a helyzet, bár talán ott még inkább napirenden van a kérdés.

Varsó tehát úgy ítéli meg, hogy a független és szuverén Ukrajna szétverése, az orosz erők nyugati terjeszkedése alapjaiban veszélyezteti a lengyel államot. Ez 25 éve a varsói biztonságpolitikai dogma egyik alapja, s ez alapján ítélik meg az Ukrajnában zajló eseményeket. Olyannyira komolyan veszik a feltartóztatás politikáját, hogy 2015-ben már a lengyel GDP 2 százalékát fordítják katonai eszközbeszerzésre és a hadiipar fejlesztésére. Már az ukrán hadseregnek is szállítanak fegyvert, és teszik mindezt a lengyel gazdasági érdekek ellenére, az orosz piac teljes elvesztésének veszélye mellett.

VARSÓBÓL NÉZVE

Ezzel szemben Budapesten másképp ítélik meg az Ukrajnában zajló háborút. Maga Orbán Viktor jelentette ki több alkalommal is, hogy Magyarország ebbe a háborúba semmilyen módon nem folyhat bele. A békét ugyan támogatja, de Magyarország aktív részvételére senki ne számítson. A kormányt egyedül a kárpátaljai magyarság sorsa érdekli, és csak az ő érdekükben kész fellépni. Talán nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy Varsóban mindez a következőképpen hangzik: Magyarország ugyan a béke mellett van, de nem áll az ukrán állam integritása mellett. Putyin budapesti látogatása és a sajtótájékoztatón elhangzottak pedig egyértelműen arra engedtek következtetni, hogy az oroszokkal köttetendő üzletek, a gázszerződés és Paks II. sikere miatt nem áll ki Ukrajna függetlensége s integritása mellett. Vagyis közvetve támogatja azokat a tendenciákat, amelyek erősödése Lengyelország biztonságát veszélyezteti. Mi több, nyílt baráti gesztusokat tesz annak az Oroszországnak, amely közvetve háborúban áll Lengyelországgal, hiszen Moszkva a szeparatistákat, míg Varsó az ukrán hadsereget látja el fegyverzettel. A magyar kabinet úgy ítéli meg, hogy Oroszország feltartóztatása helyett az együttműködésre kell helyezni a hangsúlyt, sőt Budapestnek hídszerepet tulajdonítanak Moszkva és Brüsszel között.

A magyar lépések azért is fájhattak különösképpen a lengyel kormánynak, mert ez utóbbi a végsőkig kiállt az Európai Unióban a magyar unortodox intézkedések védelmében. 2013 júliusában még Radosław Sikorski akkori lengyel külügyminiszter több mint száz lengyel nagykövet értekezletén azt kérte a diplomáciai képviseletektől, hogy védjék meg Magyarországot az „igazságtalan támadásoktól". Tette ezt annak ellenére, hogy közben a magyar kormányzó párt nyíltan barátkozott Sikorskiék ellenzékével, a Jarosław Kaczyński vezette Jog és Igazságosság pártjával.

Budapest azonban nyíltan feladta az elvi politikát a külkapcsolatokban, és egyértelműen az érdekalapú együttműködéseket keresi. Varsó pedig mindezt nehezen dolgozza fel háborús helyzetben. Ugyanakkor az is igaz, hogy Magyarország a kormány számára oly fontos kérdésben, mint a határon túli magyarok sorsa, soha nem számíthatott Lengyelország segítségére. Hasonlóan volt ez a szlovákokkal folytatott vitában, amikor Pozsonyban olyan törvényt fogadtak el, amely szerint a magyar állampolgárságot felvevők automatikusan elvesztik a szlovákot. Ugyanez a forgatókönyv valósult meg az ukrajnai magyarokat ért sérelmek esetén. Varsót nem különösebben foglalkoztatja az új ukrán kabinet kisebbségpolitikája - még úgy sem, hogy több százezer lengyel él Ukrajnában az asszimiláció küszöbén. Kissé leegyszerűsítve: a lengyel politika szerint ezek nem valós problémák.

ELVESZTETT SZÖVETSÉGESEK

Orbán Viktor február 19-i látogatásának tétje nem az volt, hogy ki tudja-e engesztelni a magyar fél a lengyeleket Putyin budapesti fogadása után, hanem hogy sikerül-e az álláspontokat közelebb hozni egymáshoz, illetve megértetni egymással az eltérőket. Legalábbis ennek kellett volna szerepelnie az első helyen. Sajnos, úgy tűnik, mindez nem sikerült, de talán a felek a felfokozott hangulatban nem is tudatosították magukban, hogy erre kellene koncentrálniuk. A lengyel fél nyilatkozataiból, valamint a magyar kormány szűkszavú kommünikéjéből azt sejthetjük, hogy Orbánt kioktatták a NATO- és EU-tagság mibenlétéről. A kiszivárgott hírek szerint valóban „őszinte és nehéz" beszélgetés folyhatott a kulisszák mögött, de az is látszik, hogy nem sok haszna volt a találkozónak. A varsói látogatás különösen fájdalmas hozadékaként még Kaczyński pártja is nyíltan elhatárolódott a magyar kormányfőtől. És ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy Orbán Viktornak szándékában állt-e Kaczyńskival találkozni vagy sem.

Összességében nem találta meg a közös hangot a kormányzó Polgári Platformmal és Ewa Kopacz miniszterelnökkel, továbbá a Fidesz, illetve személyesen Orbán Viktor elveszítette a legerősebb lengyel ellenzéki párt szimpátiáját is. Mindezek után kimondhatjuk, hogy a magyar kabinetnek jelenleg nincs Lengyelországban szövetségese.
A varsói látogatás negatív következményei közé sorolhatjuk, hogy néhány marginális sajtóterméket leszámítva szinte a teljes lengyel média magyarellenes, pontosabban a magyar kormány elleni irányt vett. Az országnak soha nem volt ilyen negatív megítélése a lengyel közbeszédben. Nem jelentéktelen dolgokról van itt szó, hiszen ma a Magyarországra érkező külföldi turisták listáján a negyedik helyet foglalják el a lengyelek. A két ország közötti kereskedelmi forgalom értéke évi 7 milliárd eurót tesz ki. Nem mindegy tehát, hogy miképpen alakul a kapcsolat a közeljövőben.

NEM REMÉNYTELEN

Természetesen az elkapkodott látogatást jóvá lehet tenni, de ehhez mindkét fél jó szándéka szükséges. Az mindenesetre kedvező jel, hogy bár mindkét oldalt komoly sértések érhették az elmúlt hetekben, a nyilvánosság előtt egyik sem támadta nyíltan a másikat. Mind Orbán Viktor, mind Ewa Kopacz hangsúlyozta a magyar-lengyel barátság jelentőségét. Fontos lenne a kedélyek lenyugvása után egy újabb, esetleg nem hivatalos jellegű találkozó a két kormány között. De ugyanilyen fontos lenne a magyar diplomáciai marketing erősítése és a külpolitikai lépéseink elmagyarázása a megfelelő szinteken.

A kiutat természetesen segítheti az ukrán helyzet megnyugtató, békés rendezése is, illetve, ha az EU-ban az energiaunió ötlete olyan reális projektté válna, amelyre a magyar kabinet sem mondhatna nemet. A honi diplomácia szorult helyzetén maga Moszkva is segíthetne, ha maximálisan betartaná a februárban aláírt minszki egyezmény pontjait. Végül, de nem utolsósorban, mind Varsó, mind Budapest politikája önkorrekcióra szorul. Előbbi túlságosan nagy érzelmi töltettel közelít az ukránkérdéshez, s időnként túlértékeli saját politikai jelentőségét és szerepét a nemzetközi folyamatok irányításában. Utóbbi pedig túlbecsüli saját „hídszerepét" és önmaga erejét. Tudatosítania kellene, hogy Moszkva számára csak addig vagyunk értékes partner, amíg belülről bomlasztható az Európai Unió.

Mindenekelőtt azonban nézzünk magunkba, és vegyük számba, hogy mi hol rontottuk el, s hogy tehetjük jóvá. Gondoljunk arra, hogy 1939-ben valóban a barikád két oldalán álltunk, és minden revíziós segítsége ellenére nyíltan nemet mondtunk Adolf Hitlernek a Lengyelország elleni háborús részvételi felhívásra. Most azért sokkal egyszerűbb a helyzet.