Kína komoly kihívásokkal néz szembe: frakcióharcok, szélesedő vagyoni különbségek, zavargások. A korábbi kínai miniszterelnök, Wen Jiabao egyszer arról panaszkodott, hogy a pártot kormányozni olyan volt, mint egy vulkán tetején ülni. Újabban veszélyes repedések kezdtek megjelenni a kínai politikai apparátus legfelső vezetésében azzal, hogy Xi Jinping elnök korrupcióellenes harca mind keményebbé válik. Eddig még csak 180.000 káder lett "fegyelmezve", de ez csak a jéghegy csúcsa abban az egyre burjánzó korrupcióban, ami sebezhetővé tette a KKP támogatottságát. A vétkes pártfunkcionáriusok és kormányhivatalnokok kilátástalan helyzetükben a vagyont, akár a gyermekek és a házastársak révén is offshore cégekhez játsszák át, így próbálják elkerülni a nyomozók szorítását.

Bob Lee a The Diplomat honlapján mégis amellett érvel, hogy mindezt túléli majd a „szocialista rendszer kínai karakterekkel".
A piacgazdaság előnyeinek a lehető legnagyobb mértékben történő kihasználásával Kína az elmúlt három egymást követő évtizedben a világ leggyorsabban növekvő gazdaságává vált. A GDP-je most annyi mint Németországé, Olaszországé és Franciaországé együttesen és az előrejelzések szerint Kína hamarosan megelőzi az Egyesült Államokat és ezzel a világ legnagyobb gazdaságává növi ki magát. Eközben a renminbi (a kínai fizető eszköz) a három egyik leggyakrabban használt valutává nőtte ki magát globális kifizetésekben.

2004-ben, Joshua Cooper Ramo, a Kissinger Társulat kutatója, megalkotta a "Peking Konszenzus" (más néven a "Kína modell") kifejezést, ehhez fűződik a kínai kétszámjegyű GDP-növekedés immáron több mint 30 éve. A Washingtoni Konszenzus alternatívájaként, a Kína Modell határozottan megszilárdította helyét a politikai lexikonok legfőbb áramlatában összefoglalva a fenomenális gazdasági növekedést és az egyre magabiztosabb diplomáciai fellépést a világ színpadán.

Éveken keresztül, amíg a Washington Konszenzusban a magabiztos megelégedettség volt jelen, addig a Peking Konszenzus elköteleződött az innováció és az állandó kísérletezés irányában. Ha egy végrehajtó hatalomnak a hatékonyság a legnagyobb erénye, akkor a KKP igazán jó munkát végzett, különösen a gazdaságban és az emberek megélhetésére vonatkozóan. Mindeközben a Fehér Ház, a világ egyik legerőteljesebb kormányzati szervezeteként, a belpolitika ellenzék részéről egy támadással találta magát szemben, mely a kormányzati működésben kínos szálként jelenlévő „fiskális szakadék" nevet viselte.
Néhány tudós tett olyan kijelentést, mely szerint semelyik másik országnak nincs lehetősége lemásolni a „szocializmust kínai jellemzőkkel" azaz a kínai modellt, hacsak úgy nem, hogy felépítenek egy hatalmas és könnyen mobilizálható politikai pártot, olyat, mint a KKP.

A társadalom minden rétegét lefedő 80 milliós tagságával a KKP hatékonyan ellenőrzi Kína összes központi politikai erőforrását. Elképzelhetetlen, hogy bármely más ország létre tudjon hozni egy olyan politikai pártot, amelynek ilyen nagyságú és ennyire széles körben elterjedt befolyása van.

Teng Hsziao-ping volt talán az első, aki meghatározta Kína egyedülállónak számító fejlődési útját. 1981. július 18-án, azt mondta egy Hongkongba látogató újságírói delegációnak, "Azt hiszem, több mint 100 féle szocializmus létezik a világon; semmi korlát nincs. Kína a saját kínai jellemzőivel fogja kiépíteni a szocializmust."

Xi bizakodónak tűnik a kínai kormányzást illetően, legalábbis egyelőre. Gyakran idézi a kínai népi mondást, "Csak akkor tudhatod, hogy jó-e rád a cipő, ha felpróbáltad." Más szóval, ha egy bizonyos fejlődési irány az ország szempontjából megfelelő, akkor az is igaz, hogy ez végső soron az emberek elvárásaitól függ. Xi stratégiájának része, hogy úgy kell felújítani a kínai kormányzást, hogy az a kínai emberek jólétét szolgálja - nemcsak a szavakban, hanem a tettekben is - ezzel kíván rávilágítani a törvényességre.

A KKP mint kormányzó párt kivívta a legitimitását a "három nagy hegy" felborogatásával - ezek az imperializmus, a feudalizmus és a bürokrata-kapitalizmus - és egy teljesen új társadalom ígéretével. Ma azonban, több mint hat évtizeddel a Kínai Népköztársaság megalakulását követően, a forradalom politikai osztalékai már régen elmúltak. A párt törvényessége most a "kínai álom" legitimitásán nyugszik. Xi szerencsés hogy több lépést tehet a gazdasági demokratizálódás felé és szélesítheti a kedvezményezettek rétegét és hatástalaníthatja a fortyogó feszültséget, ahelyett, hogy vaskézzel, szigorúan megfékezze a nagyléptékű társadalmi elégedetlenséget, úgy ahogy azt a korábbi biztonsági szolgálat feje Zhou Yong-kang tette.

A demokrácia klasszikus elmélete az, hogy mielőtt elindul a demokratikus fejlődés, megelőzi ezt egy autoriter vezetésű átmenet, amíg az egy főre jutó jövedelem elért egy bizonyos szintet. E szerint az érvelés szerint, Kína elkerülhetetlenül ugyanebbe az irányba halad. Ugyanakkor ez az ősi keleti császárság - mint olyan társadalom ahol a demokrácia ideálja folyton felülmúlja a megélhetési társadalmat - bebizonyíthatja, hogy a kivételek közé tartozik.

Mindaddig, amíg a KKP vezetése biztosítja a Fukuyama által leírt "érdemi eredményeket", a kínai társadalom úgy tűnhet, mint egy gyorsvonat, mindenféle demokratikus átmenet nélkül vezetve, bizonyítva a világnak, hogy a nyugati kettősség az egypártrendszer kontra demokrácia nem vonatkozik a Középső Birodalomra. Szárazföldiek kevés lelkesedést vagy szimpátiát tanúsítottak a 79-napos Occupy Central mozgalom iránt. Az egykori brit gyarmat 1997-ben került vissza Kínához, azóta az ‘egy ország, két rendszer' elvében a kínai viszonyokhoz képest jóval nagyobb jogi és gazdasági szabadságot élvezhetnek a városállam lakói. Ugyanakkor sokan tartanak attól, hogy a pekingi kormány szorítani szeretne a viszonyon, és jobban be akarnak avatkozni a helyi politikába. Ez utalhat arra, hogy másképpen vélekednek a demokráciáról és hajlanak a tekintélyelvűségre, ami része a konfuciánus örökségnek, ötvözve a hierarchiával és a kollektivizmussal, mely a Császári idők alatt végig létezett.

A KKP propagandája szerint Kínának a szocializmus kínai jellemzőkkel forma a legpraktikusabb. Ez nem egy véletlen döntés volt, hanem egy átgondolt választás más kormányzati formákkal való kísérletezés után, beleértve az alkotmányos monarchiát, a császárság helyreállítását, és a többpárti parlamentáris rendszert. Bár lehetnek bizonyos előnyei az egyes részeknek, aki ismeri, Kína történelmet az tudja, hogy volt egy hosszú, megkínzott múltja, sok külföldi támadással, amely milliók életét követelte. Amikor a Szun Jat-szen által vezetett forradalom megdöntötte az évszázadokig uralkodó autokratikus monarchiát, 1911-ben Kínában megalakult az országos demokratikus köztársaság, "valódi általános választójogot" vezették be 1913-ban. A minősített szavazók 21 év feletti férfiak lehettek, akik tanultak voltak vagy ingatlannal rendelkeztek. Olyan emberekre szavaztak, akik később követeket választottak és küldtek az Országgyűlés két házába. De a rendszer hamarosan összeomlott, miután az elnöke, Jüan Si-kaj, 1915-ben császárnak kiáltotta ki magát.

Ez a nehéz és frusztráló politikai útkeresés a világ sok más helyén lévő rendszerrel összeilleszthető.A kínai egypártrendszert a tudósok évekig „egyedülálló szocialista rendszerként" emlegették. Ez így ugyan nem teljesen pontos, mert ahelyett, hogy többpártrendszer lett volna, Kína inkább a "több párt együttműködésének rendszere" mellett döntött, amelyben a KKP töltötte be a vezető szerepet. Nem ez a berendezkedés a kormányzás tökéletes példája, de ha a jelenleg működő rendszert elsöpörnék, Kína későbbi irányítása óriási kérdéssé válna. Figyelembe véve hatalmas méretét és 1,4 milliárd lakosát, talán túl nagy lenne a feladat Kínának és a világ többi részének, hogy kezelje azt.