Vác valamikor olyan borváros lehetett, mint mondjuk Sopron vagy Eger, ahol minden ház alatt pincék, sőt pincerendszerek húzódtak, a legnagyobb a Tokaj-hegyaljai borvidék alatt van, ott egy negatív világ, egy sokemeletes végtelen labirintus húzódik az alvó és haldokló falvak s hajdani mezővárosok alatt.
Vác térsége valaha virágzó borvidék volt, mely mára teljesen eltűnt és elfelejtődött, noha a reformkorban hatezer holdon kapaszkodtak itt az elsőrangú, szőlőre kitalált dűlőkbe a tőkék. Fura módon lehet, hogy a vasút 1846-os megnyitása, majd a filoxéra s az iparosítás együtt szívta el a munkaerőt az addig főleg a szőlőből-borból élő városból. A hajdani püspöki uradalmi borpincére a szövetkezesítés vetett keresztet, mára a szőlők eltűntek a Naszály déli lejtőjéről, és alig emlékeznek a népek arra, hogy hajdan bécsi s lengyel kereskedők vitték innen a kéknyelűt és a rizlinget.
Két komolyabb, piacos pincészetet érzékeltem a ma parlagon heverő dűlőkön, amelyek kiadnak egy kis termékpiramist. A szállítmányozással foglalkozó Ogl család mintegy melléküzemágként művel húsz hektár szőlőt Szendehelyen s alsó polcos, jóízű borokat készítenek, egyre jobban a bűvkörébe kerülve a borászkodás...
A cikk további része csak Figyelő-előfizetők számára érhető el, vagy olvassa el a teljes cikket a Figyelő 2015/12 számában.
Olvasáshoz kérjük, adja meg előfizetési azonosítóját.
Kérjük, olvassa a szabadon felhasználható cikkeinket!