- Kérdés, mit értünk „erős nyugtató" alatt. Vannak gyógyszerek, amelyek feszültségoldóak, nyugtatóak, ezeket átmenetileg szoktuk adni. A szorongás enyhülését, lazulását hozzák, szedésük után jellemzően könnyebben hozzáférhet a páciens is a saját erőforrásaihoz. Az antidepresszív szerek önmagukban nem változtatják meg a tudatállapotot, s jó esély van arra, hogy általuk javul az állapot és hangulat, s az ember közel kerül az egészséges önmagához. Ezek szedése jellemzően bizonyos krízisidőszakhoz, depressziv epizódhoz kötődik - hiszen mindenki megélhet nehéz időszakokat, amikor átmenetileg segítségre szorulhat. A hatás nyilván nem száz százalékos, és az sem kívánatos, hogy a pótszer állandóvá váljon.
- Milyen mentális állapotban van az ország? Tendenciákat lehet-e látni?
- Nyugat-Európával összevetve Magyarországon nincs nagy különbség a különféle pszichopatológiák vagy akár diagnosztikusan is megfogalmazható mentális zavarok gyakorisága között. Hagyományosan a függőségek jelentenek kivételt: Európa keleti felén mindig is jellemzőbb volt a magasabb alkoholfogyasztás és az önpusztító viselkedés is gyakoribb - utóbbi egyébként Észak-Európában is jellemzőbb. A Távol-Kelettel összehasonlítva az látszik, hogy az öngyilkosok arányát tekintve Koreával, Japánnal vagyunk egy csoportban. Fontos azonban látni, hogy a szuicid arányszámok nálunk az elmúlt 20-25 év alatt felére csökkentek. A függőségek érdemben nem változtak. A tendenciákra a gazdasági krízisek is hatással vannak: ezek nyomán a munkanélküliség, a családok szétesése provokálhatnak krízisállapotokat - találkozunk velük klinikán dolgozó szakemberként is. Ám e helyzetek stabilizálhatók, nem determinálnak egy életre. Ami pedig a súlyosabb mentális zavarokat illeti, például a skizofrénia egy százalék körüli előfordulása viszonylag stabil, itt kevésbé van szerepe a külső hatásoknak.
- Milyen historikus okoktól függ, hogy mely mentális megbetegedések kontinensünk mely részein gyakoribbak?
- Európa déli részén az életvezetés, a kultúra egészen más, közösségi alapúbb, ezért itt talán kevésbé jellemzőnek tűnnek a mentális zavarok. A balti államokban vagy Oroszországban ellenben hagyományosan magasabbak ezek az arányszámok. Abban, hogy a nyolcvanas években mi voltunk világelsők öngyilkosságban, szerepe volt annak is, hogy a Szovjetunió vagy az NDK nem adott közre statisztikai adatokat - ez nem fért össze az akkori önképpel. A mentális betegségeket illető, népek közti hasonlóságokat illetően sok szó esik a korábbi kulturális rokonságról például a finnekkel, s valóban: bizonyos magatartás vonások s attitűdök továbbörökítődése megjelenhet, ám az ilyen megállapításokkal azért óvatosan kell bánni. Fontos aztán az is, hogy a korábbi 40 év alatt jobban izolálódtak az emberek, kiszolgáltatottabbak voltak egy diktatórikus jellegű államberendezkedésnek. Később, amikor mind több közösség - ezáltal több védőfaktor - jött létre, és az egyházak nagyobb, védő befolyása is szerepet kapott, javult a helyzet. Ehhez adódott hozzá a gazdasági helyzet javulása, és a mentális zavarok korábbinál korszerűbb gyógyszeres és pszichoszociális kezelése is.
- A szorongás kiváltó faktorai közül vannak-e olyanok, amelyek az utóbbi évekhez kötődnek? A folyamatos online jelenlét például nem megterhelő ez az idegrendszerünknek?
- Nos, a multitasking, az állandóan sok irányba figyelés - akár védhet is. Azok számára például, akik nem szívesen konfrontálódnak, jó lehetőség, hogy egy névtelen, ha úgy tetszik, gyengítettebb pozícióból tudnak kommunikálni másokkal vagy csoportokban részt venni. Ha persze a virtuális világ pótolni látszik a valóságost, és elsorvad mellette a valóságos kapcsolatrendszer, az nyilvánvalóan nem kívánatos. Kialakulhat mellette függőség is, ennek sok eleme megjelenhet - mondjuk amikor valaki csak egy területen érzi magát biztonságban és a többi elsorvad mellette, például a reális kapcsolatok.
 |
- Mennyire fejlett a mentális tudatosságunk, mennyire érzékeljük, mi az a helyzet, amikor már gyógyszerre lehet szükségünk? Kérdezem ezt például a Terápia című sorozat sikere kapcsán. Többet foglalkozunk magunkkal, egymással, a lelkünkkel, a szorongásainkkal, mint korábban?
- A sorozat sikere kétségtelenül kifejez valamiféle igényt. A tudatossággal egyébként sok baj van. Összevissza használunk fogalmakat - ilyen a depresszió, amely korántsem azonos a rossz társadalmi közérzettel. Ebben a médiának is szerepe van: a Germanwings katasztrófa kapcsán például nagyon nem szerencsés, hogy abban összekapcsolódtak olyan fogalmak, mint a depresszió, a külső agresszió, a tömeggyilkosság. Azt is problémásnak tartom, hogy úgy kezelünk fogalmakat, mintha azok egy életre determinálnának: ha valaki pszichiátriára kerül, ebből mintha az következne, hogy ezután, attól kezdve ez már mindig úgy is lesz. Mintha a pszichiátriának kizárólag az lenne a dolga, hogy kivonja a bajkeverőket a társadalomból. Ehhez képest ma az egyetemi klinikákon egy 70 ágyas akut osztályon jellemzően általában egy hétig vannak bent páciensek, ezt követően aztán folytatódik a kezelés ambulánsan, amíg szükséges.
- Mi lett az OPNI bezárása után a betegekkel?
- Az OPNI részben a tartósan ott tartózkodó betegekről szólt, másik részben pedig akut osztályokat jelentett, amelyek hatalmas területeket tudtak ellátni. Amikor bezárták, azt ígérték, hogy ambuláns járó beteg ellátás lehetőségeiben, infrastruktúrában, finanszírozásában valamiképpen ezt kompenzálják. Ez nem nagyon történt meg. Így jelenleg az a helyzet, hogy az ambuláns kollégákra naponta negyven-ötven beteg vár gyakran, márpedig ennyit képtelenség ellátni. Lehetetlen, hogy egy emberre percek jussanak, ez abszurd. Eközben persze vannak azért pozitív fejlemények is. A közösségi pszichiátriai ellátás felfutása például ilyen: ennek keretében szociális munkások, és egyéb szakemberek adott esetben ki is mennek a gondozott betegek otthonába - olyanokhoz, akik nem akarnak, vagy nem tudnak kontrollra visszajönni. Aztán itt vannak az önsegítő csoportok, például a névtelen alkoholisták mintájára szerveződő közösségek, ezek terjedése bíztató fejlemény; ők a szakmánk számára komoly szövetségesek.
- Mind több olyan bűncselekményről hallunk, amelyet mentálisan beteg, nehéz helyzetben lévő vagy labilis elkövetőkhöz köthetők. A nyolc éves kislányát meggyilkoló nő, vagy a másik, aki tavaly gyerekeket akart játszótérről és iskolából elvinni - egy lapon persze nem említhetők, de mindenképpen azt jelzik: a pszichés, veszélyes betegek köztünk járnak. Nagy a baj, s ez egy aggasztó tendencia vagy csak a média hangosítja fel a betegségeket?
- Azt gondolom összességében, hogy azért ezek az esetek ritkák, és hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a médiumok ráerősítenek erre a vélekedésre. Kicsit úgy is mondom ezt, mint igazságügyi pszichiátriát is művelő szakember, aki egyébként is többet találkozik kriminalitás és pszichiátriai határterületével. Kétségtelen, hogy több a frusztráltság az emberek között, sok az éretlenebb személyiségű ember, de ők egyáltalán nem betegek. A személyiségzavar kriminális értelemben is gyakran megjelenik, ám az nem feltétlenül fut ez bele a betegség szintbe. A legtöbb személyiségzavar nem mentális betegség-szintű, az ilyen bűnelkövetők általában felelősek tettükért. A norvég tömeggyilkos esetében is az a szakértő eredmény született, hogy ő egy narcisztikus figura ugyan, de teljes mértékben felelős tettéért. A depressziós betegeket összevetve a normál populációval, százezres mintákat nézve sem volt magasabb az erőszakos bűncselekmények aránya. A szakmának egyébként is kevéssé van megelőzési lehetősége. Hiszen nem lehet mindenkit, aki átmenetileg furcsán viselkedik, bezárni vagy gyógyszerezni. Fontos tudni, hogy a betegségek jó része nem tér vissza. Egyre kevesebb mellékhatással bíró, jó gyógyszereink vannak.
- Mit lehet mégis tenni annak érdekében, hogy a gyermekgyilkossághoz hasonló tragédiákat minél nagyobb számban sikerüljön megelőzni?
- A szóban forgó anya súlyos mentálisan beteg volt, aki nem volt hajlandó megjelenni a rendelésen, hiába próbáltak utána menni. Most folynak szakmai egyeztetések, amelyek azt célozzák, hogy bizonyos esetekben az ambuláns kezelést is kötelezővé lehessen tenni. Néhány éve tervben volt még egy kiemelt biztonságú pszichiátriai osztály létrehozása. Ez eddig nem jött létre, pedig sokat számítana, ha egy ilyen működni tudna.
Névjegy:
Dr. Fekete Sándor
- 64 éves, pszichiáter, addiktológus, az orvostudományok kandidátusa
- 2003 és 2006 között a Magyar Pszichiátriai Társaság alelnöke
- Fő kutatási terület: szuicidológia és mentális zavarok