Pár nappal múlt el Húsvét és én alig hiszem el, hogy idén még nem volt lehetőségem kimenni a strandra, vagy akár találkozni a barátaimmal. Az Ebola a feje tetejére állította az életünket. Nem teszünk többé olyan dolgokat, amiket normális, emberi lények tennének.

Sierra Leoneban az emberek húsvétvasárnap többnyire templomba mennek, hétfőn pedig más irányt vet az ünnep hangulata, és mindenki kitódul a strandokra. Evés, ivás és bulizás hajnalig. Idén másként volt.

Legtöbbünk még mindig képtelen elhinni, hogy a vírus behatolt az országunkba, és kést döfött mindenbe, ami egységbe kovácsolt bennünket. Az életünk és a megélhetésünk romokban hever. Továbbra is nehéz munkát találni, hisz a legtöbb ilyen jellegű szervezet zárva tart, így kénytelenek vagyunk alkalmazkodni azokhoz a munkalehetőségekhez, amelyeket az Ebola kínál. A vírus meggátolja, hogy gyakorolhassuk generációkon át öröklött hagyományainkat, elveszi tőlünk a szeretteinket, minket pedig hátrahagy megsebezve.

Bíztam benne, hogy legalább a húsvétot a megszokott módon ünnepelhetjük, kárpótlásként a karácsonyért, amit nem sikerült. Érvényben volt a szükségállapot, így annyit mondtam a gyermekeimnek, még ha nincs is nagy húsvéti ünnepség, azért legyenek boldogok. Nem tudtam nekik annyi mindent venni, mint tavaly.

Mikor az Ebola kitört, Kamara kénytelen volt feladni tanári hivatását, és beállni sírásónak. Legkisebb gyermeke húsvétkor ki szeretett volna menni a strandra, hogy kihajózzanak. A járvány összetörte az álmait.

George, az egyik túlélő húsvétja is el lett rontva, pedig olyan szépen meggyógyult, ha bárki meglátja, csak annyit mondanak: „Meg nem mondanád, hogy ez a fiú valaha beteg volt." Elmesélte nekem, milyen nehéz volt visszazökkennie a rendes kerékvágásba. Egy szomszédjától kapta el a vírust, mikor vízért ment.

A fiú még mindig lelki szemei előtt látja azokat, akik akik vele voltak a kórházban, legfőképpen a testvérét. George fertőzte meg őt, és a fiú nem élte túl. George minden idejét arra áldozza, hogy a túléléséről beszéljen embereknek. Csak az a gondolat tartja őt lendületben, hogy a saját túlélésének története talán reményt és hitet adhat az embereknek.

Az elmúlt 42 fertőzésmentes nap a Bo és Pujehun kerületekben összességében nem sok változást hozott, mivel más területeken továbbra is új esetek merülnek fel. Még ha ezer napig is kihúzzuk itt új fertőzés nélkül, még mindig súlyosan ki leszünk téve a vírusnak, elég csak egy ember, aki újra behozza, minden kezdődhet újra előről.

Az emberek még mindig eltökéltek, hogy szeretett országunk egy nap teljesen megszabadul az Ebolától. Igazán fárasztó, hogy helyi és nemzetközi szinten megbélyegződünk, ugyanakkor az emberek még mindig nem azt teszik, amit tenniük kéne, én mégsem tudom őket ezért elítélni.

Nemrégiben találkoztam egy nővel, aki otthon tartja beteg gyermekét és retteg elvinni őt kórházba. Meg van győződve róla, hogy fiát kizárólag hagyományos gyógyító mentheti meg. Frusztráló érzés, sosem leszek képes átérezni, min mehet keresztül, mégis tisztában vagyok vele, hogy ezzel mindenki más életét kockára teszi.

Ansumana, vallási vezető és az ország egyik leghíresebb iskolájának igazgatóhelyettese úgy véli, továbbra is azt kell tennünk, amit az egészségügyi dolgozók következetesen mondanak nekünk: otthon maradni és imádkozni, hogy véget érjen a járvány.

Most már csak arra a napra várunk, mikor egy fertőzéses eset sem marad. Ha túléltünk 11 évnyi polgárháborút, azt gondolom, az Ebola-járványt is képesek leszünk és visszatérhetünk végre a mindennapi életünkbe.

Már majdnem a történet legvégén járunk, mégsem számítottunk a megbetegedések számának ilyesfajta hullámzására. Bosszantó látni, ahogy folyamatosan növekszik és megy össze a vírus. Országunk már nem mer semmit készpénznek venni.

A világnak pedig nem szabad elfelejtenie, hogy amíg a vírus jelen van, senki sincsen biztonságban: az Ebolának nincsenek határai. Ha képesek vagyunk egységként fellépni, hogy megakadályozzuk a hasonló katasztrófákat, nem kell majd többé annyi gyönyörű életet elvesztegetnünk.