Mind Nyugat-, mind Közép-Kelet-Európában erősödnek a szélsőjobboldali pártok, lassan már nemcsak protest-pártokként, hanem kormányzati alternatívakánt is komolyan megjelennek. Franciaországban a Marine Le Pen által modernizált Nemzeti Front tavaly bejutott a szenátusba, és népszerűségük már Francois Hollande kormányzó szocialista pártjáéval vetekszik.

Dániában a bevándorló és EU-ellenes Dán Néppárt kapta a legtöbb voksot a tavalyi EP-választáson és jelenleg is vezeti a népszerűségi listákat - a parlamenti választásokat szeptemberben tartják a skandináv királyságban.

Az erősen bevándorló ellenes, neonáci gyökerű Svéd Demokraták tavaly harmadik helyre futottak be a választásokon. Mindjárt kormányválságot is sikerült kirobbantaniuk, de a svéd pártok meglepő módon reagáltak: inkább összefogott az ős-rivális szociáldemokrácia és a konzervatív oldal (előbbi kisebbségben kormányoz), mintsem új választásokon esélyt adjanak a szélsőségeseknek.

Ütőképes szélsőjobb híján a toleráns németek is az utcán protestáltak a bevándorlók ellen, igaz, jókora ellentüntetéseket generálva. Keleten súlyosabb a helyzet: a görögöknél az erőszakos akcióktól sem visszariadó Arany Hajnal harmadik lett az idén, Magyarországon pedig a Jobbik immár ott liheg a Fidesz sarkában, és cukiság-kampányával igyekszik elfogadhatóbbá tenni magát az elmúlt 25 évben csalódott lakosság előtt.

De vajon van-e még alapvető különbség a nyugati és kelet-európai szélsőségesek között vagy "összenő, ami összetartozik", végül megtalálják egymást az egyre erősebb idegen- és bevándorló ellenes közhangulatban?