Ghani elnök erőfeszítései sikerrel jártak és a két ország között valamelyest enyhült a kapcsolat, azonban Pakisztán geostratégiai kilátásai és terrorellenes politikája határokat húz a két ország közé. Az Indiával kialakítandó jó kapcsolat növekedésének hiányában, Pakisztán továbbra is inkább előnyben részesít egy instabil Afganisztánt, mint egy Indiához szorosan fűződő Afganisztánt. Pakisztánnak így továbbra is érdekében áll fenntartani az afgán instabilitást, ezért hosszú távú kapcsolatokat ápol az afgán háború kiszervezett csoportjaival, az afgán tálibokkal és a Hakkani hálózat tagjaival.

A lehetőségeket és a veszélyeket is feltárta Pakisztán miniszterelnökének, Navaz Sharifnak kabuli látogatása: úgy tűnt ugyanis, hogy Iszlámábádot teljes támogatásáról biztosítja az afgán tálibok ellen. A látogatáson a Pakisztáni hadsereg vezérkari főnöke Raheel Sharif azonban a miniszterelnök kijelentését tolmácsolva kijelentette, hogy „Afganisztán ellenségei nem lehetnek Pakisztán barátai". Ezt a pakisztáni tisztviselők különböző hangvételű nyilatkozatai követték, amire válaszul Pakisztánban brutális terrortámadás volt a válasz.


Ehhez képest, alig néhány órával később Kabulban, a Park Hotelt érte terrortámadás, ahol indiai, török, amerikai és más külföldi vendég gyűlt össze egy koncertre. Sok afgán és indiai még mindig Pakisztánt hibáztatja a saját országukban fennálló instabilitásért és terrorizmusért. A múlt heti támadás során ismét napfényre került Pakisztán kétarcúsága. Mindezeken felül, ezek a támadások remekül megmutatták Pakisztán korlátait, hogy nem képes kontrolálni és visszatartani azokat a különböző katonai csoportokat, akiknek gyakran nyújt támogatást.

Kétséges, hogy Pakisztán az eddigi alapvető biztonsági és stratégiai érdekeltségeit bármennyire is újrarangsorolta vagy újrafogalmazta volna. A pakisztáni kormány joggal tart attól, hogy ha erősen támadja Afganisztánt - főként annak katonai csoportjait, akkor a provokáció hatására eszkalálódik az erőszak a pakisztáni Pandzsáb hátországban, ezzel fenyegetve magát a pakisztáni államot is. A bénító félelem annak ellenére fennáll, hogy Pakisztánban még mindig él a vágy, hogy legyőzze a pakisztáni tálibokat, akik menedéket élveznek Afganisztánban.

A külső szereplők kertelése és Pakisztán saját korlátai okán egyértelmű, hogy Afganisztánban folyamatos a belső bizonytalanság és elég valószínű, hogy Pakisztán egyhamar nem fog határozottan fellépni az Afganisztánban működő fegyveres csoportok ellen. Ahogyan az is világos, hogy a közeljövőben az afgán tálibok a rájuk kényszerített nyomás ellenére sem fognak komoly tárgyalásokat folytatni az afgán kormánnyal. Az afgán tálibok kitűnő tárgyalóképességgel rendelkeznek ahhoz, hogy éveken keresztül egyezkedjenek anélkül, hogy érdemi megegyezésre jutnának. A tálib stratégia része az időhúzás, hogy a 2016-ban esedékes amerikai távozáson túlnyúljanak a tárgyalások.

Mindez jó alapot teremtett Ghani elnöknek, aki nagy mennyiségű politikai tőkét fektetett a tálibokkal folytatott tárgyalásokba, gyakorlatilag hivatalában töltött első hónapjaiban mással alig foglalkozott. Ghani jobb kormányzásra tett ígéretei és technokrata készségei ellenére Afganisztánban a lakosság számára a kormányzás még mindig bénultnak, frusztráltnak tűnik.

Pakisztán afganisztáni politikája egyre költségesebb, amelyhez külső támogatásra van szüksége és nem csak az Egyesült Államok és a NATO szövetségesei részéről, hanem Kínából is. Kína egyre növekvő aktivitása Afganisztánban arra ösztönözhetii mjd Pekinget, hogy nyomást gyakoroljon Pakisztánra.

A politikai döntéshozók Kabulban, Washingtonban és Delhiben úgy látják, nem lenne bölcs dolog feláldozni a Pakisztánnal való korlátozott együttműködést arra a még mindig megfoghatatlan reményre, hogy Pakisztán partnerként működne együtt egy teljes körű és tartós terrorelhárítási programban.