Minden újságíró álma az a szenzáció, amely az egész országot, vagy merjünk nagyok lenni, az egész világot érdekli. Az évek múlásával azonban azt is megérti a tényfeltáró újságíró, hogy valódi szakmai elismerést nem azzal vívhat ki magának, hogy ő szerez meg először egy adott személyi hírt (ki lesz az új miniszter), vagy nála jelenik meg egy pártgyűlés kiszivárogtatott beszéde, hanem azzal, ha valódi nyomozással, szisztematikus kutatómunkával és sok háttérbeszélgetéssel állít össze egy cizellált, de nagyon tájékozott anyagot, lehetőleg egy fajsúlyos témában. Éppen ezért, bár a vagányság nagyon fontos a tényfeltárás során, egy kis szenzációért nem érdemes az évek alatt megalapozott jó hírnevünket, stabil kapcsolatainkat kockára tenni. Van ugyanis néha úgy, hogy az embernek teljesen véletlenül az ölébe hull valamilyen információ, ilyenkor bár nagy a kísértés, nem szabad visszaélni a helyzettel. Nálunk, a Figyelőnél eleve egy csomó téma nem is jön szóba: ki kit kivel csal, ki kivel jött össze - ez nem a mi világunk, de még az sem, hogy mennyire beteg az adott cég vezérigazgatója, és hová jár gyógykezeltetni magát. Befolyásolhatja-e ez a gazdaságot vagy az adott cég életét? Persze, de mégsem írunk róla, nem mi írunk róla. Máskor, bár kifejezetten a témánkba vágna egy izgalmas hír, egy készülő szerződés, illetve egy izgalmas személyi döntés, de úgy került hozzám az információ, hogy azzal nem lett volna korrekt visszaélni. Egyszer teljesen véletlenül rákerültem egy nagyon nem nekem szánt kör e-mailre, riadtan hívott a feladója, hogy töröljem, és ne áruljam el, hogy mi történt, mert a fejét veszik. Egyszer pedig nekem küldött el egy cégvezető egy félreérthetetlen, de másnak szánt SMS-t. Ezekben az esetekben rosszízű lett volna más fatális tévedését kihasználni.

A körberajongott vendég
Máskor azért kicsit belekóstoltam a tiltott gyümölcsbe. Az információszerzés során elemi szabályként azt fogalmaztam meg magamnak, hogy pénzt nem fizetek információért, sőt nem vagyok hajlandó párba sem állítani ügyeket. Mindig elhajtottam azokat, akik azt mondták, hogy ha hajlandó vagy X. Y.-ról megírni ezt vagy azt, akkor cserébe kapok egy sokkal erősebb sztorit is. Olykor még meg sem kellett volna semmit írnom, de újságíróként kérdéseket kellett volna küldenem, hogy az üzletember érezze a sajtó „törődését". Ezeket sohasem vállaltam, mindig azt mondtam, hogy amennyiben a téma érdekes, szívesen utánajárok, de csak ha érdekes, és nem leszek más kezében a kalapács. A másik szabály, amit eddig betartottam, hogy soha nem adtam ki másnak magamat. Ez ugyanis szerintem etikátlan, bár sok kolléga azt gondolja, hogy a nagyobb jó cél szentesíti ezt az eszközt, például amikor drogvásárlóként lép fel az újságíró, vagy éppen egy hamis rokkantigazolványnak jár utána inkognitóban. Nálam ez eddig kimaradt, sem a hatóság embereként, sem korrupciós ajánlatot tevő megbízóként, sem próbavásárlást folytató álügyfélként nem jelentkeztem be soha sehol. Legfeljebb véletlenül.

Egy évtizeddel ezelőtti történet, ha valaki hibázott is, ma már remélem, senkinek sem kockáztatom az állását. Egy kedves régi kollégám cikkírást vállalt a Mol Nyrt. vállalati újságjába a Tiszai Vegyi Kombinát Nyrt.-ről (TVK Nyrt.). Ekkor már a Mol olajipari csoport volt ugyanis a fő tulajdonosa a szintén tőzsdén jegyzett vegyipari cégnek. Valamilyen nagy beruházás indult épp a társaságnál, meg volt szervezve, hogy a barátomat majd körbevezetik a cégnél, ő meg tudósít róla. Magam is sokat foglalkoztam a TVK-val, mindig szerettem a gyárlátogatásokat, éppen rá is értem, elkísértem őt a kirándulásra, mint amolyan társszerző. Meg volt beszélve a találkozó a TVK egyik befektetési kapcsolattartójával, akinek azonban váratlanul valami nehézsége támadt, így amikor leértünk Tiszaújvárosba, nem találtuk a cégnél. Kisebb tanácstalanság és telefonálgatás alakult ki a recepciónál, ahonnan a portás már úgy szólt fel, hogy megérkeztek a kollégák a Moltól. Hamarosan lejött egy igazgató, aki szentül meg volt győződve arról, hogy mi a tulajdonos képviseletében érkeztünk.

Először nem esett le nekünk sem a tantusz, de amikor minden kérdésünkre azonnal részletes pénzügyi adatokat sorolt, valamint szó szerint elnézést kért a projekt csúszásáért, rájöttünk, hogy fogalma sincs arról, hogy újságírókkal beszél. Ekkor már nem lett volna jóízű felfedni a kilétünket, de azért rossz lett a lelkiismeretem. Soha ennyire részletes tájékoztatást nem kaptam egy cég ügyeiről, de természetesen nem éltem vissza a véletlenül megszerzett adatokkal. Azért így is elég tájékozott cikk jelent meg a következő lapszámban a TVK-ról, hiszen amikor hivatalosan felhívtam a cég vezérigazgatóját, akkor elég tájékozottan tudtam kérdezni. Külön hab volt a tortán, hogy ekkor - mind ez idáig először és utoljára - még fotózásért is kaptam honoráriumot. A gyárlátogatásnál ugyanis lelkesen kattintgattam a fényképezőgépemmel, és mivel a barátom képei nem sikerültek, kérésére elküldtem neki az én gyűjteményemet. Már rég elfelejtettem a fotókat, amikor pár hónap múlva hívott a barátom, hogy számlázhatok a Mol újságnak a fotókért. Természetesen örültem a talált pénznek.

Kierőszakolt kommunikáció
Ez persze véletlen helyzet volt, de néha egy kicsit rá lehet erősíteni az ilyen véletlenekre. A sajtó számára mindig vannak reménytelen esetek, olyan cégvezetők, politikusok, akik elhessegetik a kérdéseket, akadnak sokan, akik még életükben nem adtak interjút. Számomra a kilencvenes évek második felében ilyen volt az Arago, Leisztinger Tamás akkoriban még a tőzsdén jegyzett érdekeltsége. A nyilvánossággal járó kötelezettségeknek szűkszavú közleményekben tett eleget a társaság, de ezen kívül a sajtóval nem álltak szóba. Máig ehhez a céghez kötöm az emlékeimben az azóta már néhányszor használt módszeremet. Mivel másfél évtizedes a sztori, ekkor még a fax és nem az e-mail volt a kommunikációs eszköz. Kerestem becsületesen a céget, de a telefonokról lepattantam, ráadásul azzal az idegesítő módszerrel bántak el velem, hogy határozott elzárkózást nem kaptam, csak visszahívási ígéreteket. Olyanokat, amelyek aztán valahogy mindig elmaradtak.

Amikor már közeledett a lapzárta, elküldtem egy faxon a tervezett cikket, azzal a kísérőlevéllel, hogy sajnos nem jött létre a beszélgetés, de ha gondolják, ellenőrizzék, hogy helyes adatokat írtam-e a cikkbe. Azoknál az adatoknál, amelyekre rá szerettem volna kérdezni, a hasamra ütve, bődületes számokat írtam be. Valójában eszem ágában sem volt megjelentetni a nyilvánvalóan valótlan adatokat tartalmazó cikket, de igyekeztem kiugrasztani a nyulat a bokorból, és a módszer bejött. Negyedórával a fax elküldése után felhívott a cég pénzügyi igazgatója, és láthatóan szörnyülködve a hozzá nem értésem felett, kijavította a számokat. Én meg dörzsöltem a tenyeremet, hol érdekel engem, hogy az igazgató asszony tökéletesen tájékozatlannak gondolt, ha végül mégis én lettem a legtájékozottabb, mert olyan adatokhoz jutottam, amelyeket nagyon nem akartak addig közölni velem.

Márpedig lesz cikk
Sokszor, amíg nem sikerül a kulcsszereplővel, a nélkülözhetetlen interjúalannyal beszélni, érdemes tologatni egy írás megjelenését, de olyan helyzet is akadhat, amikor az újságíró határozza meg a neki megfelelő megjelenést. Az Arago-történet után, évekkel később hasonló esetem volt az Albacomp székesfehérvári informatikai céggel is. A társaság addig regnáló menedzsmentje egységesen távozott, a fő tulajdonos Minárovics János pedig új vezérigazgatót nevezett ki. Izgalmas céges konfliktust szagoltam, érdekelt, hogy mi volt a teljes sorcsere hátterében. Beajánlottam akkori lapomnál, a Manager Magazinnál a témát a főnökeimnek. Akkor még nem tudhattam, hogy igazi darázsfészekbe nyúltam, amit senki nem szeretett volna sem nyilvánosságra hozni, sem kommentálni.

Az előző menedzsment képviselői fanyalogtak, attól féltek, hogy amennyiben cikk születik, senki nem mossa le róluk, hogy ők szaladtak a médiához a panaszaikkal. A tulajdonos és az új menedzsment tagjai pedig határozottan jelezték, hogy három hét múlva tart majd a megújult cégvezetés egy bemutatkozó sajtótájékoztatót, addig nem kívánnak újságírókkal beszélni. Ezzel azonban én nem tudtam mit kezdeni, hiszen az ilyen sajtótájékoztatókat egy hetilapnál vagy egy havilapnál el lehet felejteni. Semmi értelme mégoly felkészülten is kérdezni, amikor a hírügynökségi, az online médiánál vagy akár a napilapoknál dolgozó kollégák mindent azonnal megírnak, a mi magazinunk pedig majd óhatatlanul csak később tudósíthat, a cikk már csak valamifajta érdektelen utánlövés lehet.

Meg kellett a nyilvános eseményt előznöm. Ráadásul már be is ajánlottam a témát, nem mehettem vissza azzal a szerkesztőmhöz, hogy képtelen vagyok érdemi információt szerezni. Nagyon úgy tűnt, hogy az egyik oldal végül egyáltalán nem szólal meg, de mit tehettem: azért elkészültem egy kissé féloldalas cikkverzióval. Máig emlékszem a sztori finisére, reggel hétkor átküldtem az Albacomp kommunikációért felelős munkatársának a levelemet, hogy sajnálom, hogy nem válaszoltak a kérdéseimre, ez lesz a készülő cikk, ha gondolják, egy nap még van a nyomdáig. A levél címzettje is korán kelő lehetett, sőt szerintem rögtön beszélt a főnökeivel is, mert 7.10-kor kaptam egy hívást. Minárovics úr aznap délben a Hemingway Étteremben tárgyal, az ebédje után találkozna velem. Sikerült a találkozó, megismerhettem a tulajdonos nézőpontját is a menedzsmentváltásról. Normális hangulatú beszélgetés volt, de a korábbi menedzsment tagjai valóban nem tévedtek, jól ítélték meg a helyzetet, mert még a beszélgetés végén is úgy éreztem, hogy Minárovics úr meg van róla győződve, hogy az üzleti ellenfelei kezdeményezték a cikket.

Házhoz jön a sztori
Vannak persze fordított helyzetek is, amikor egy rendkívül érdekes tartalommal kifejezetten megkeresik az újságírót. Az egyik legnagyobb magyar cég nemzetközi konfliktusba keveredett. Valamilyen megállapodás vagy a tőzsdei tájékoztatási szabályok miatt, erről hivatalosan semmit nem mondhatott a társaság a közvéleménynek, de mégis azt szerették volna elérni, hogy a médiában, az online hírkeresőkön legyen nyomuk az ő érveiknek, az ő narratívájuknak is. Engem használtak, ami ugyan annyira nem hangzik jól, de a megkeresés egyrészt megtisztelő volt, mert bizalomról szólt, másrészt a cikk a Figyelő hasznára is vált. Konspiratív körülmények között találkozhattam a cég vezetőivel, akik rengeteg olyan részletet meséltek el, amelyet senki mástól nem tudhattam volna meg. Fürödhettem a dicsőségben, olyan elemek sorozatát hozhatta a Figyelő, amely máshol addig nem jelent meg, a kollégák és az olvasók is csettinthettek, ezt meg honnan tudhatja, bent ült a tárgyaláson, kivel van ez ennyire jóban? Valójában, miközben más esetekben egy-egy ilyen írás 10-15 háttérbeszélgetés és az információk szűrése, szintetizálása, visszaellenőrzése után alakul csak ki, itt egy kicsit csaltam, kézhez kaptam a sztorit, de nem tüntettem - mert nem tüntethettem - fel annak valódi forrását.

Körbejár a kutakodás
Két-három esetben jártam már úgy is, hogy azt hittem, hogy olyan emberekkel beszélek, akikkel bizalmas a viszonyom, de hamar kiderült, hogy azért ebben nem lehetek teljesen bizonyos. Ezek az esetek hol jobban, hol rosszabbul sültek el. Az egyik nagy magyar banknál több barátom is dolgozott. Egyiküktől, nevezzük a sztoriban Fehér Úrnak, hallottam egy kifejezetten kezelendő, a bank szempontjából inkább negatív sztorit, amely a bank vezetőjének felelősségét is taglalta. Természetesen a forrást nem említve, de megkérdeztem a másik vezető beosztású barátomat is, Fekete Urat, hogy tud-e a zűrös ügyről. Nem tudott semmit, de hamarosan rájöttem, hogy felnyomott a főnökeinél. Fehér Úr ugyanis olyan vezető volt, aki pozíciójánál fogva a sajtó munkatársainak is nyilatkozhatott olykor. Ő jelezte számomra, hogy a bank biztonsági főnöke arról kérdezte a sajtó felé nyilatkozati joggal bíró valamennyi vezetőt egy e-mailben, hogy ki ismer engem, tudnak-e valamit egy készülő Figyelő-s cikkről. Vagyis, biztosan tudhattam, hogy akit én bizalmasan kérdeztem, azonnal jelezte a bankjában az érdeklődést. Lehet, hogy a munkahelye felé így volt lojális, de nekem ez akkor nagyon rosszulesett.

Ennél is furcsább ügy volt, amikor egy tőzsdei cég új vezérigazgatót nevezett ki. Különösebben nem terveztem cikket írni az esetről, de azért érdekelt, hogy ki fia-borja az általam addig nem ismert szakember, megeresztettem hát egy telefont. Megkérdeztem egy kapcsolatomat, hogy ki az új vezér, mit lehet róla tudni. Pár óra múlva döbbenetesen furcsa telefont kaptam. A cég fő tulajdonosa köszönés helyett minősíthetetlenül szitkozódva ordított a telefonba, hogy mit képzelek, és hogy a Figyelő milyen gyalázkodó irományon dolgozik. Annyira mondta-mondta, hogy eleinte nem is nagyon tudtam megszólalni, egyszerűen lehetetlen volt a felbőszült emberrel kommunikálni. Végre kicsit lehiggadt, majd kellett pár perc, amíg kiderült számomra, hogy mi történhetett. Egy internetes portál fórumában valóban gyalázták az új vezetőt, ami az üzletember agyában összekeveredett az én teljesen ártatlan érdeklődésemmel. A sztori slusszpoénja az volt, hogy bár egyáltalán nem akartam eredetileg írni a személyi változásról, az üzletember, aki eddigre lehiggadt, olyan sok hátteret elmondott a cégnél dúló konfliktusokról, annyi mindent elárult a cége környezetéről, hogy valóban cikk lett a témából.

Végül kifejezetten jól is elsülhet egy ilyen körbejáró információ az érdeklődésemről. A legkedvesebb ilyen sztorim az volt, amikor párat telefonáltam egy addig általam nem ismert, titokzatos befektető után érdeklődve. Előbb-utóbb bejelentkeztem volna a befektetőnél személyesen is, de szeretek már felkészülten bemutatkozni egy addig ismeretlen üzletembernél. Azt terveztem, hogy tovább javítom a felkészültségemet, így koncentrikus körökben próbáltam tájékozódni. Ahogy telefonálgattam, kaptam egy telefont: egy közvetítő jelentkezett, elmondta, hogy hallott az érdeklődésemről, és az addig még soha nem nyilatkozó üzletember jelezte, hogy fogad, így végül nálunk adta élete első komoly interjúját.

Kit érdemes keresni?
Általános recept nincsen arra, hogy egy adott témában kit érdemes megkörnyékezni információért, ki és mennyire tud beszélni. Tapasztalatom szerint, ahol titoktartást kell vállalniuk a feleknek, azt senki nem szívesen szegi meg. Direkt senki nem szeret egy aláírt papírral ellentétesen cselekedni. A nemzetbiztonsági területen dolgozók például pontosan tudják, hogy miről mennyit mondhatnak, amire még akkor is figyelnek, ha valamiért egy adott ügyben mégis találkoznak az újságíróval. Egy adott cég munkavállalója is pontosan érzi, hogy tilosban jár, ha a sajtónak fecseg a saját munkáltatójáról, így ez sem jellemző. Végül a kifejezetten a diszkrécióból, a titoktartásból és a bizalomból élő bankárok, tanácsadók, ügyvédek, fejvadászok, big four tagok sem sértik meg a saját szabályaikat. Úgy védik az ügyfeleik érdekeit, mint a papok a gyónási titkot.

Egészen más a helyzet a mindig tájékozott versenytársakkal. Mondok egy példát. Ha egy adott dealben a KPMG a tanácsadó, akkor őket nem is nagyon érdemes hívni, de egy PwC-s, deloitte-os vagy egy EY-s haver valahogyan mégis képben lehet, és merhet beszélni. Más szektorokban is szinte mindig jó forrásnak bizonyulnak a konkurensek. Végül az egyik legjobb forrás az adott cég egykori dolgozója. A kirúgott, eltávozott kollégák ezer szállal kötődnek a régi munkaadóhoz, mindenkit ismernek, érdekli is őket, hogy mi van a régiekkel, ezért tájékozottak. Sem titoktartás, sem lojalitás, sem erkölcsi gát nem köti őket, szívesen beszélnek is a régi munkaadójukról.

Kontracsekk
Sajnos az még egyáltalán nem az információfeldolgozási folyamat vége, ha megvan egy hír. Utána jön az ellenőrzés, a megerősítés. De vajon hogyan lehet meggyőződni arról, hogy egy adott forrás mennyire hiteles? A tapasztalatom az, hogy az évek során ez elég pontosan kialakul, fejlődik az emberismeretünk, egyre több fajta embert ismerünk meg. Én például találkoztam már igazi bajkeverőkkel is, akik rendkívül hitelesen, életszerűen és adatokkal teletűzdelve akartak megvezetni, és a sok valós információ között próbálták elhelyezni a számukra fontos dezinformációt. De ez nagyon ritka, és nem is a szándékos csalókkal, hanem a félig informáltakkal, a pletykákat a valósággal jóhiszeműen keverőkkel van baj. Általában a mondatok szakmaisága, bennfentessége elárulja, hogy valaki tényleg képben van-e, vagy csak hallott a városban egy pletykát, amit kicsit kiszínezett, és már olyan tuti információként ír le, mint amit személyesen látott, hallott. A tényfeltáró újságírónak éppen ők az igazi veszélyei, nem a szándékos félrevezetésen spekuláló kalandorok, hanem azok a jól értesültek, akiknek mindenük a tájékozottság. Akik képtelenek azt mondani, hogy ezt nem tudom, hanem úgy csinálnak, mintha mindent tudnának. „És akkor Orbán azzal hívta fel Simicskát" - kezdik a mondataikat, és én már régen tudom, hogy sem egyik, sem másik nem oszthatta meg emberemmel az információt, ahogy vélhetően a kávéházi barát nem is hallgatta le a magyar miniszterelnök telefonvonalát. Az ilyen kacsák kiszűrésére is vannak jó módszerek. Semmiképpen sem úgy kell megerősíttetni például egy információt, hogy én kimondom a hírt, („hallottad, hogy Radován Jelasity lesz a magyar Erste új vezére?"), és várom, hogy a beszélgetőpartnerem, mert nem akar lemaradni a tájékozottsági versenyben, azt mondja majd, hogy ő is ezt hallotta. Ha egy nyílt kérdésre („Nem tudod, ki lesz az Erste új vezére?") jön be azonos válasz, az már megerősítés. Olykor nyilvánvalóan fals információkat is érdemes megkérdezni („Tényleg Csányi Sándor ül át az Erste élére az OTP-től?"). Ha a forrás rákap a horogra, és azonnal részletesen belefog a hírlapi kacsa kibontásába, lehet tudni, hogy csak szeret jól értesültnek tűnni, de valójában nem az.

A folytatásban a tényfeltáró újságírás során felmerülő morális dilemmákkal, etikai döntésekkel foglalkozunk. Egyáltalán, kivel kell korrektnek lennünk, cikkünk alanyaival vagy az olvasókkal?