Címadás trükkökkel
A másik morális kioktatása mindenképpen veszélyes terep. Ahogy sokkal jobb lenne, ha a versengésben is etikusan járnánk el. Az újságírók ugyanis örökös versenyben vannak, de itt is illik morálisan játszani. Hírverseny, lopás, hivatkozás - ki a legnagyobb király? Kissé lecsupaszítva ezek a mi kis szűk, erősen belterjes világunk, természetesen leginkább minket érdeklő konfliktusforrásai.
Ha egy általános okossággal kezdhetem, szemétnek lenni biztosan nem illik, de kicsit csibészkedni talán belefér. Nézzük, mit jelenthet ez a gyakorlatban! Az internetes portálok oldalletöltési versenyében érdekes kérdés, hogy meddig lehet elmenni például a címadásban. Meddig csak figyelemfelkeltő, honnan ronda átverés egy hír címe?
„Egerben járt Szekeres az ágyasával." Aki ezt a címet adta, az természetesen arra apellált, hogy egy ismert Szekeres, például az ilyen vezetéknevű baloldali politikus vagy a tévés műsorvezető, esetleg egy zenész celeb szaftos szexbotrányát ígéri a cím, ami miatt majd sokan kattintanak a hírre. Ez a cím nettó átverés, mert valójában egy olyan egri pálinkafőző versenyről szólt a tartalom, ahol elindult egy Szekeres nevű versenyző is az ágyas pálinkájával. Nem is ő nyert, a hírt nagyon kevesen olvasták volna el, és nincs olyan hírszerkesztő, aki azt gondolná, hogy ez a megoldás tisztességes. De kattintást biztosan hozott.
Szintén egyértelmű átverés az olyan cím, amely, ha akarom, igaznak is mondható, de egyértelműen a túlzás, a figyelem csalárd felhívása a célja. „Brutális tűz Fülöpházán, több száz halott". Aki ezt a címet adta, arra játszik, hogy az olvasó egy Magyarországon szokatlan méretű katasztrófára gondol. Ha aztán a kattintás során kiderül, hogy egy tanya leégett, és már nem sikerült a nyúlketreceket biztonságos helyre vinni, akkor persze sajnáljuk a nyuszikat, de ha egyetlen embernek sem görbült a haja szála sem, akkor azért átverésnek fogjuk megélni ezt a címadást.
Valamivel korrektebb az olyan cím, amely igaz, és a cikk tartalmát is fedi, mégis egy kicsit csalás, éppen azzal csalás, amit elhallgat, ami nincsen benne a címben. „Lemondott a pénzügyminiszter!" Így sokakat érdekel, de nincs benne, hogy az ecuadori pénzügyminiszterről van szó. Ha benne lenne, a kutya sem nyitná meg a cikket. Vagy „Pornóbotrányba keveredett az X-Faktor győztese", és bent már kiderül, hogy a tíz évvel ezelőtti holland tehetségkutató aranyérmeséről van szó.
Van, amikor a tartalom akár jó és értékes is lehet, vélhetően valami külföldi videó, amely a megható, az értékes és a giccses határán táncol, amely esetleg tényleg sokaknak tetszhet, de annyira az arcunkba mászva adják el a kedves kollégák, hogy azért bőven lehet rossz érzésünk. Hiszen mindenki számára feljebb tolják az ingerküszöböt, mindenkinek valami erősebbet kell kitalálni majd legközelebb, hogy az ilyen tartalmak között áttörjük az ingerküszöböt. Az ilyen címekkel is mindenki találkozott már. „Semmi mást nem kérek, csak 20 másodpercet az életedből, és soha nem felejted el azt, amit láttál", alatta pedig még folytatják: „Ha ennyit szánsz erre a videóra, olyan élményben lesz részed, amitől talán jobb ember is válik belőled". Mindez a sok csoda egyetlen címben, aztán ha megnézed, tényleg lesz benne valami szép, egy csodálatos hangon éneklő látássérült óvódás, egy kiskutyákat nevelő cica vagy az esküvője napján lebénult feleségét hősiesen ápoló férj. Szép, de talán akkor is átmenne az olvasóknak, ha kiderülne a felkonferálásból, hogy mi a tartalom.
Vannak emellett azok a hírszerkesztői megoldások, ahol a rutinos internetfogyasztó már tudja, hogy a valódi izgalmak pótlásáról van szó. Ugye, hogy ismerősek a következő példák is: „Nagyon durva, ezt a videót csak erős idegzetű olvasóink nyissák ki!" Vagy „Ha csak egy bombagólt nézel meg a héten, akkor ez legyen az". Általában nem olyan érdekes a felkonferált videó, nem olyan érdekfeszítő a meccs, nem olyan érdekes még a jelenet sem és a gól sem, ezért kell valami ilyen trükkel átpréselni a médiazajon.
És persze van egy csomó ügyes szerkesztő, hírgazda, akik tényleg jó munkát végeznek, remek találó címeket adnak, amelyek egyediek, de visznek egy csavart, egy kis életet egy-egy hírbe, és senkinek nincs átverésérzete utána sem. Ők tényleg jó munkát végeztek, valamiben megverték a versenytársaikat.
Arról egyébként fogalmam sincs, pedig biztos kutatják valamilyen módszerrel, hogy középtávon hogyan hat az átverés. Az olvasó nem büntet, egyszerűen megnő az aznapi olvasottság és így a hirdetési árbevétel, vagy a felbosszantott olvasók elszoknak-e az ilyen portálokról?
Elsőség
Csibészkedni a hírversenyben nemcsak a címadással, de az elsőséggel is lehet. Ez talán tényleg nem olyan fontos az olvasóknak, de mi, sajtómunkások, imádunk elsők lenni a hírversenyben. Egyrészt utána fürdünk a jól értesültség (vagy az elsőként dezinformáltság) fényében, másrészt a lapnak is jó, ha a többi sajtótermék már a mi értesülésünkre hivatkozva számol be egy hírről, ennek van marketingértéke.
Egyszer kaptam egy szerdai nap délutánján egy fülest arról, hogy fontos fejlemény várható, az állam szeretné megvenni a Mol gáztározóit. Azonnal élesítettem az iparági kapcsolataimat, hívtam az érintetteket. Talán a harmadik telefonnál tartottam, amikor a beszélgetőpartnerem azt mondta, hogy „de gyorsan terjednek a hírek Budapesten, már a kollégád is hívott". Gyorsan kiderült, hogy az egyik legnagyobb országos portál munkatársa is az információ birtokában volt. Szerda hét óra volt már ekkor, az információ megvolt, a cikk még nem volt kész. Abban biztos voltam, hogy a következő csütörtököt (a Figyelő nyomtatott verziójának következő megjelenését) semmiképpen nem tudom megvárni, úgy kalkuláltam, hogy amennyiben gyorsan dolgozik az online-os kolléga, és miért ne dolgozna gyorsan, akkor a legolvasottabb időszakban, vagyis csütörtök reggel teszi ki az izgalmas értesülést. Hívtam a mi online-os kollégánkat, jeleztem, hogy még az éjjel küldök egy cikket, és szeretném, ha azonnal kitenné.
Kaptam is egy e-mail címet, illetve egy mobilszámot az éjszakai ügyeleteshez. Éjjel egy órakor elkészültem a cikkel, átküldtem a megadott címre, és dobtam egy SMS-t is, hogy ott van az anyag. A kolléganő reggel hat órára beélesítette a cikket. Hat órakor megnyertük a hírversenyt, fél hétkor kikerült a nagy portálra is az anyag.
Természetesen nem pont ugyanaz, más anyag, hiszen nem dolgoztunk együtt, nem egyeztettünk, nem volt sajtóközlemény, de az alapvető információ ugyanaz volt. Dörzsöltem a tenyeremet, nagyon büszke voltam. Kicsit persze csibész voltam a sztoriban, így igyekeztem is kipuhatolni a versenytárstól, hogy miként élték meg a sztorit. Megkérdeztem a versenytársnál dolgozó haveromat, hogy miért nem hivatkoznak a cikkünkre, ha fél óra múlva ugyanazt kiteszik. Kiderült, hogy ők arra gyanakodtak - mesélte a barátom -, hogy valójában ők voltak az elsők, mi később írtunk erről, csak visszadátumoztuk a cikkünket. Természetesen nem erről volt szó. Végtelen mennyiségű ilyen történet van arról, hogy mit, mikor, miért írtunk meg mi előbb, mint mások, vagy miért nem írtuk meg, pedig tudtuk, ez is egy érdekes része a munkánknak.
Hivatkozás
Az előbbi gáztározós példa valódi versenyről szólt. Két újságíró egyaránt tudott egy információt, annyiban volt helyzeti előnyöm, hogy én azt is tudtam, hogy a kolléga is dolgozik a témán. Ha azonban egy fontos értesülést egy laptársunk bányászott ki, akkor mindenképpen illik hivatkozni rá. Az újságírók ismerik is egymást, vagy ha nem is, általában 12 másodperc alatt kiderül, hogy ki hogyan érhető el. A portálokon ez csak egy kattintás, vagy egy kollégája biztosan a barátom, így hamar kideríthető bárkinek az e-mail címe. Ha nem is napi rendszerességgel, de ha valóban értékes anyagot olvasok, szeretek egy kétmondatos elismerő üzenetet is küldeni. Az égvilágon semmibe nem kerül, őszinte gesztus, és a fordított helyzetből tudom, hogy mennyire jólesik a kollégák elismerése.
Ez persze csak egy plusz, de a hivatkozás az a kötelező alap. Szerencsére viszonylag jó a tapasztalatom. Egyáltalán nem a teljesség igényével, de emlékeim szerint nagyon korrekten szokott idézni bennünket a Kreatív, a hvg.hu, a Cink, az Index.hu, az origo.hu, a Népszabadság és biztosan mások is, de ezek a részben a mi pályánkon focizó, részben egészen más fókusszal dolgozó portálok, lapok úgy maradtak meg az emlékezetemben, mint amelyek nagyon korrektek a hivatkozásaikkal. Mivel engem is zavar, ha ez másoknál elmarad, igyekszem a kollégák munkáját azzal megbecsülni, hogy idézem őket. Ez az alapelv, de van szélsőségesen pozitív és sajnos negatív példám is. Nézzük az extra korrekt helyzetet! A Figyelő egyes oldalai hétfőn mennek nyomdába, mások kedden, a lap szerda délelőtt készül el, de csak csütörtökön kerül a standokra. Címlapsztorit írtam, amelyben a minket talán legjobban érdeklő téma volt napirenden: melyek a politika és a gazdaság legfontosabb ügyei, hogyan keverednek ebben a neves milliárdosok, a politika támogatta oligarchák és maguk a politikusok. Klasszikus, az utóbbi időben a magyar médiában igencsak elharapózó „simicskás" anyag volt. Hétfőn leadtam a cikkemet, amelyik a keddi nyomdai sávban volt, de a címlapsztorit mindig elolvassa a főszerkesztő, és ahogy minden cikket, ezt is kell olvasószerkeszteni, illusztrálni, tördelni, szóval bőven kell idő az átfutásra. Elég az hozzá, hogy rajtam túlment már az anyag, de azért még „nálunk volt". Az egyik nagy portálon kedd reggel, vagyis a cikkem leadása után, de a megjelenése előtt fontos írás született a témában. Klasszikusan a „nem elég tisztességesnek lenni, de annak is kell látszani" helyzet bontakozott ki. Vagyis, hiába tudtam, hogy nem használtam a cikkemben a versenytárs portál információit - hiszen amikor az megjelent, nekem már be is volt tördelve az anyagom -, de amikor majd az előfizetőink csütörtökön elolvassák az írást, akkor úgy fogják érezni, hogy jé, erről már két napja olvastunk, déja vu. Mit tehettem? Az is hazugság, ha úgy teszek, mintha valamilyen részben a konkurensre támaszkodtam volna, az meg furcsa, ha két nappal egy hasonló cikk után találom meg magamnak a témát. Ebben az esetben még beleírtam a cikkbe, hogy a témával az adott portál foglalkozott. Vagyis nem hazudtam azt, hogy bármilyen információt onnan szereztem a cikkhez, de jeleztem, hogy volt ilyen írás. Nem mindenki ad erre a látszatra. Érdekes információt szereztem Tomas Spurny, a CIB korábbi cseh vezérigazgatója nemzetközi karrierjéről. Megírtam, lejött a Figyelő online verziójában, talán, ha ketten átvették. Délután megjelent az MTI-n is, ahol nem hivatkoztak ránk, az anyagban láthatóan volt saját munka, részletesebb, hosszabb cikk volt, mint a miénk. Utánajártunk, és kiderítettük, hogy az MTI a mi cikkünk megjelenése idején már kész volt a sajátjával, csak jóváhagyás alatt volt az írás, ezért nem vettek bele hivatkozást. A neten persze mindennek nyoma van, ott látható, hogy mi voltunk az elsők, de az MTI-t annyian használják a hírfolyamukhoz, hogy sokkal többen hivatkoztak a második hírforrásra.
Sokkal kellemetlenebb, szélsőséges helyzet is kialakulhat, volt rá példa, amikor - szándékom ellenére - nem voltam korrekt. Terjedelmes cikket írtam egy általam már hónapok óta követett témában, de az egyik versenytársunk is kiváló munkát végzett a sztori követésében. Két információt is átvettem az általuk megírt anyagokból, és mindkettőnél hivatkoztam is erre a közvetlen versenytársunkra. Elkövettem viszont azt a jellemző hibámat, hogy belemerülve a történetbe, már-már kezelhetetlen méretű anyagot adtam le. A szerkesztőmnek jelentősen húznia kellett a szövegből. Pechemre éppen azt a két részt is kihúzta, amelyben a hivatkozások szerepeltek a versenytársra. Nem szándékosan tettem, de a levonat átolvasása során már nem vettem észre, hogy kimaradtak az utalások. Fordítva is jártam már így. Teljesen határozottan a Figyelő, konkrétan én írtam egy történetről. Az egyik vezető portál interjút készített a témáról, és a lehető legkorrektebb szeretett volna lenni. Nem pusztán hivatkozni akart ránk, de még be is akarta linkelni a mi írásunkat. Egy baj volt, hogy ez valamiképpen nem sikerült, a link nem vezetett sehová, és így végül az extra korrekt megoldás helyett teljesen haszontalan megoldás született, mert a szövegben csak annyi maradt, hogy „itt olvashat róla", ám a link nem vezetett sehová, és a Figyelő így egyáltalán nem került elő.
Jegesmedve
Az alábbi vicces és egyáltalán nem tanulságos történetnek semmi köze nincsen az újságíráshoz, de azért egy kicsit mégis.
Betelefonálós vetélkedőt nézek valamelyik kereskedelmi tévécsatornán.
Műsorvezető: Ha a következő kérdésemre is válaszol, már 50 ezer forint nyereménynél tartunk. Mi Norvégia államformája?
Játékos (kis szünet után): Azt hiszem, a jegesmedve.
Műsorvezető: Nem, a királyság.
A saját fülemmel hallott párbeszéd természetesen valamilyen félrehalláson alapulhatott (állam és állat hasonlóan hangzik), nem volt ennyire felkészületlen vagy ennyire ostoba a játékos. A rendkívül vegyes újságírói csapat a különböző sajtóeseményeken nagyon eltérő felkészültséggel, nagyon eltérő szakmaisággal tesz fel kérdéseket. Ennek a megítélése nálam vegyes. 99 százalékban csak szemlélem, miként kezeli a szónok azt, ha valaki teljesen felkészületlenül jön el egy eseményre. A tapasztalatlanabb cégvezető elhűl, visszakérdez, „jól hallottam, tényleg ezt kérdezte?", a profi kommunikátor elegánsan továbbsiklik, értelmes választ ad, még valami valódi üzenetet is belecsempészhet a válaszába. Valójában azonban az ilyen újságíró etikátlan, rabolja az időnket, nem tiszteli sem a sajtótájékoztatót tartó cégvezetőt, sem a kollégáit.
Valójában enni jött, vagy melegedni, de annyira tájékozatlan, hogy még azt sem tudja, hogy mekkora baromságot kérdez, azt hiszi, akkor szolgálja meg az ebédjét, ha szót kér. Mégis azt gondolom, hogy még a tökéletes sületlenséget is el lehet viselni, egyvalami azonban nem tolerálható. Érdekes módon ezt is vagy tucatszor tapasztaltam már, ha egy teljesen felkészületlen, a témában ostoba kolléga nulla tudással agresszív, támad, kioktat, esetleg politikai meggyőződése mentén feladatot teljesít. Különösen jellemző volt ez az utóbbi időszakban a pénzügyi szférával kapcsolatos eseményeken, devizahiteles pereknél, ilyen cikkekben. Például a „kartellező", a „tisztességtelen" bankokról, a menesztett felügyeleti elnökről írt írásokban teljesen tájékozatlan kollégák dörögtek politikai lózungokat, használtak teljesen rosszul fogalmakat. Sajnos olyan volt a közhangulat, hogy senki nem érezte úgy, hogy érdemes kijavítani a fals hangokat!
XY vagyok, a Figyelő újságírója
Mi, hetilaposok túlságosan sokat nem járunk sajtótájékoztatókra, hiszen az ott elhangzó információkat általában a hírügynökségek, az online portálok és a napilapok sokkal gyorsabban fel tudják dolgozni, mint mi. Ha mégis elmegyünk, annak sokszor kapcsolatépítés a célja, illetve a kötetlen részek, a kávézás során feltehető kérdések, a személyesebb beszélgetés lehetősége. Bár görcsösen nem ragaszkodom a most következő gyakorlathoz, de én szinte mindig kérdezni szoktam legalább egyet a tervezett beszédek elhangzása után. Általában már elsőként határozottan jelentkezem, és igyekszem jó hangosan elmondani a nevemet és a lapomat, mindenki tudja meg, hogy ez vagyok én, mi itt voltunk, kapcsolja össze a nevemet és az arcomat, lássa, hogy van szakszerű kérdésünk a témában. Ám sohasem azt kérdezem, ami egy készülő cikkem szempontjából valóban mélyebben érdekel, hiszen ha nyíltan feltenném azt, amiben esetleg pluszinformációm van, amiben szagot fogtam, akkor azt minden, nálunk rugalmasabban és gyorsabban megjelenő médium képviselője is hallaná, és beépítené a cikkébe. A kérdés pusztán arra jó, hogy amikor a hivatalos program végeztével odalépek valakihez, már legyen egyfajta bizalom, elmondtam a nevem, érdekelt a tájékoztató, nem ültem bambán, kérdeztem.
A folytatásban a tényfeltáró újságírás és az internet, a közösségi oldalak, a névtelen e-mailek világával foglalkozunk. Mire elég ezek biztonsági foka, milyen félreértésekhez vezethet, ha túlságosan támaszkodunk rájuk?