Az épületet hét évtized után, 2003 végén bezárták, aztán lebontották, majd épült egy új piac, afféle pláza. Mindennek azonban valójában semmi jelentősége, mert történetünk nem a piacról, hanem a közelében, az Alpár utca 5. szám alatt található szuterénről szól. Itt kapott helyet ugyanis az az étterem, amely immár másodszor cáfol rá azokra, akik a „jó hely" és a dizájn kizárólagos erejét hirdetik. A műgörög, borzasztóan giccses, VII. kerületi vendéglő szakmai hírnevét Takács Lajos és Csongrádi Csaba alapozta meg. Őket 2013-ban Ádám Csaba konyhafőnök, ügyvezető követte, aki - „az igényes étkezési kultúra nimbuszát erősítve" - minél szélesebb körben kíván vágyat ébreszteni a „gasztrokulturális sokszínűség iránt". Ebben a vágyébresztésben Kis Sándor a társa a konyhában, aki szerint nem kell annál több, mint hogy „legyen a tányéron három komponens, de az legyen kifogástalan".

Kánikulai ebédidő van. Kinyitjuk az ajtót, lesétálunk az ívesen jobbra forduló lépcsőn a légkondicionált szuterénbe. A helyiséget ma már nem a korábbi görögös kékség uralja, hanem az új korszak narancssárgája. Az Olimpia továbbra sem a dizájn csúcsa. A falon fekete tábla. Az étteremben mindennap más a kínálat, ami látszólag a szabadság csúcsa, de mégsem. A téli, alapanyag-ínségesebb időszakokban az ilyen jellegű konyha igazi kihívássá válik. Ebédidőben három előétel, három főfogás és három desszert plusz egy extra fogás közül lehet választani. Este a helyzet persze más, és a hagyományos, kötött étlap helyett már csak az alapanya-gok szerepelnek a táblán. A vendég ez alapján döntheti el, hogy négy, öt, hat vagy hét ételféleség erejéig bízza magát a séf ízlésére. Jó szisztéma ez, trendi, még ha ez a megelőlegezett bizalom sokak számára szokatlan is lehet. Udvarias, diszkrét pincér jő. Rendelünk. Malacterrine, salátaleves, rántott ponty, kacsazúza, sörbet és madártej a választásunk. A tálalásnál használt rusztikus, drámai színhatású tányérok a múlt öröksége, ám a görögös gipsz faliképhez aligha találnánk illőbbet. Ovális, madártojásszerűen foltos, agyagszínű tányéron érkezik a színben harmonizáló terrine, hozzá vinaigrette és kócos borsmustár. A salátaleves sima, szép klorofillszínű, szikár leves, olívaolajjal a tetején, feketekagylóval. A rántott ponty leginkább hortobágyi nyurgaponty lehetett. Izmos, kiváló minőségérzetű hal, amelyhez a saláta is illett. A kacsazúza jázminrizzsel tálalva érkezik, sárgarépával, új-hagy-ma-ka-ri-kák-kal, ízlésünkhöz képest kevés szafttal alatta. Ez a fogás arra a törekvésre is jó példa, hogy a séf miképpen tudja feldobni a megszokott ízeket némi ázsiai ihletéssel, fűszerezéssel. Nem is olyan régen ezt még fúziós konyhának nevezték, ám ma már nem bíbelődnek ilyesféle definiálással. A sörbet zamatos, szerencsésen kikerüli vizes hatású társai hibáját. Az erősen vitatható koncepciójú madártej „úszó szigetei" háromszög alakúak, rajtuk rácsorgatott tejcsokoládé.

Összegzés: Ádám Csaba nem véletlenül lett 2015-ben az év konyhafőnöke (G&M). Jó és innovatív konyhát visz, sajátos, szikár ízekkel, a rászokás veszélyével. Összességében a jó minőség, jó technológia, kreativitás jellemzi a helyet. A Figyelő kulináris kalandozásokra fogékony olvasóinak jó szívvel ajánlott konyha.

Olimpia étterem - 1076 Budapest, Alpár utca 5.
www.alparutca5.hu