Van, aki többet is, persze nem mintha ez kilóra menne. James Brown nevéhez például a funk és a soul köthető. A trombitás Miles Davis pedig a 40-es évek zaklatott, lázas bebopja után a nyugodt, visszafogott cool jazzt, aztán a jazz rockot és még egy csomó minden másnak a kezdeményét adta nekünk. Már kamasznak is nagyon hiú volt, mindennél jobban vágyott a sikerre. És főleg arra, hogy menő legyen.

Egyszer George Russell, a zongorista egy bostoni koncert után bement az öltözőjébe. „Ember, valami egészen elképesztően jól játszottál ma" - mondta neki. „Teszek rá, hogy játszottam - válaszolta Miles a rekedtes hangján -, de hogy néztem ki?" Egy bőgőse mesélte, hogy valamelyik első közös koncertjükön lement 4-5 szám. A közönség tapsolt; siker van, minden oké, meg lehet nyugodni. Aztán Miles odasétált hozzá és lefelé, a padlóra mutatott. A zenekari metakommunikációban ez azt jelenti, hogy túl hang...

A cikk további része csak Figyelő-előfizetők számára érhető el, vagy olvassa el a teljes cikket a Figyelő 2015/30 számában.
Olvasáshoz kérjük, adja meg előfizetési azonosítóját.
Kérjük, olvassa a szabadon felhasználható cikkeinket!