Létezik-e olyan, hogy független újságírás, független lap, le és el nem kötelezett újságíró? Nem egyszavas a válasz. Ami azt is jelenti, hogy nem szabad azonnal rávágni, hogy igen, persze, de azt sem, hogy nem, ilyen állatfajta nincsen. Etikus újságíró biztosan létezik. Olyan újságírók biztosan vannak, akik próbálják az ügyeiket nyitottan, tisztességesen megközelíteni, és olyanok is szép számmal, akik maguk sem tudnák megmondani, hogy milyen politikai oldallal, párttal, üzleti csoporttal vagy eszmerendszerrel szimpatizálnak, merre elkötelezettek. Ám a labori értelemben vett függetlenség valószínűleg mégsem elképzelhető. Mindenkinek vannak kötődései, szimpátiái, barátai, rokonai, személyes élményei, emóciói. Lehet, hogy az újságíró még magának sem tudná megfogalmazni, hogy merre húz, de óhatatlanul az egyik politikus jobban idegesíti, mint a másik, az egyik politikai nyilatkozatot hiteltelenebbnek tartja, mint a másikat. Ezt kár lenne tagadni, de egyet biztosan tudok, a világ annál sokkal összetettebb és sokkal tisztább, mint ahogy egyes politikusok vagy üzletemberek gondolkodnak az újságírókról.

Politikushoz megyünk
Örök és visszatérő élménye a politikailag amúgy független Figyelő újságíróinak, hogy elmegyünk egy politikushoz, aki a feszültségoldásra szolgáló első ötperces csevegés alatt, még a diktafonok bekapcsolása előtt sokszor kedélyesen és barátságosan, de besorol minket. „Az ellenzéki lapok közül még maguk a legmérsékeltebbek" - mondja az egyik. Ellenzéki? - gondoljuk mi ilyenkor, hiszen hitünk szerint nem politikai oldalak mellett vagyunk beazonosíthatóak, hanem legfeljebb elvek és értékek mentén. Más politikusok ilyenkor legalább nem kijelentenek, csak kérdeznek, de ebben is a végletesen leegyszerűsített „velünk vagy ellenünk" világkép bontakozik ki. Maguk ugye liberálisok? - kérdezi az egyik fideszes politikus. Talán csak az lehet a jó jel, ha nem teljesen egyértelmű a besorolásunk. A kritikus, a leleplező jellegű írások gyakrabban támadják a regnáló hatalmat, amit sokan politikai ellenzékiségként értelmeznek, de néha ez kiegyensúlyozódik. Például amikor felhív valaki, és azt mondja, hogy „olyan remek leleplező írása volt a Közgépről, nagy csalódás volt, hogy maga is foglalkozott Simon Gábor ügyével". Vagy amikor egy üzletember kioktat arról, hogy egy szocialista minisztereket is érintő alapítványi ügy (Egymásért - Egy Másért) 2014-ben már nem lehet aktuális, hiszen annyival több a kormányoldali lopás.

Emlékszem, valamikor 2010-ben portrét írtam a Figyelőbe a Budapesti Közlekedési Központ élére frissen kinevezett Vitézy Dávidról, akit személyesen is jól ismertem, mert 2006 és 2010 között olykor beszéltünk a mindenféle zavaros ügyektől fertőzött BKV-ról. Ő mint közlekedéspolitikus, én mint újságíró foglalkoztam sokat a rossz hatékonysággal, a közpénzek elfolyásával. Csütörtökön megjelent az újság, én pedig hétvégén amolyan pihenő üzemmódban voltam. Félnaponta, ha rápillantottam a leveleimre, ilyenkor úgyis alig érkezik valami, hiszen a cégek nem dolgoznak, hivatalos levelek jellemzően nem érkeznek. Az egyik ilyen rápillantásnál két személyes levelet hozott a csőposta. Jót nevettem, mert az egyik visszafogottabban, a másik jóval durvábban vádolt meg a cikkem miatt politikai elfogultsággal. Ez önmagában még nem vidított fel, de ezt a két levelet felolvastam a feleségemnek.

A vicc ugyanis az volt, hogy az egyikben jobboldali bértollnok voltam, aki nem hangsúlyozza eléggé, hogy Vitézynek nincsen munkahelyi és vezetői tapasztalata, és nem a családi hátterével magyarázza a kinevezését. A másik levél szerint pedig egy baloldali akadékoskodó vagyok, aki már Vitézy szakmai pályájának kezdete előtt is csak az akadályokat, a problémákat, a nehézségeket sorolta. Az időbeli egybeesés miatt ez mókás volt, de ha igazán őszinte szeretnék lenni, az már nem egyértelmű, hogy mit jelentett a két ellentétes kritika. Hiszen ha a két oldal szélsőségesei egyaránt kritizálnak, az jelenthet kellő kiegyensúlyozottságot, de akár azt is, hogy mindkét oldal jogos hiányosságokat vet a szememre.

Bátorság
A politikai elfogultsággal kapcsolatban a legtöbb, amit újságíró elérhet, ha azt meri írni, amit gondol. Magam azt gondolom, hogy soha nem a látszatnak kell írni. A politikusra biztosan igaz, hogy nem elég tisztességesnek lennie, hanem annak is kell látszania. De nekünk nem. Nekünk tényleg elég tisztességesnek lenni. Mire gondolok?

Ha egy ügyről, egy cégről, egy vállalkozóról pozitív képem alakul ki, akkor csak azért nem kell valami feketét keresni, hogy ne tartsanak talpnyalónak. A komplex kép bemutatása teljesen jogos igény, de nem kell mindig patikamérlegen kiegyensúlyozni két oldal érveit. A leggyengébb végeredmények akkor születnek, amikor az újságíró kínosan figyel arra, hogy kiegyensúlyozza a pozitív és a negatív szempontokat. Megfelelő tapasztalat, emberismeret, szakmai tudás alapján olykor be lehet vállalni egy markánsan pozitív véleményt is. Talán ilyen lehetett a Vitézy-portré is. Hiszen mindig lenyűgözött Vitézy Dávid felkészültsége. Bármilyen közlekedési témában felhívtam, ha éppen ráért, akkor csak „ki kellett nyitni a csapot", és 20 perc alatt nemzetközi példákkal és adatokkal bőven alátámasztva felvázolta a metróépítés fő kérdéseit, a városi parkolótársaságok titkait, de a trolibeszerzések világát is.

Mindig igyekszem előítéletek nélkül megismerni egy céget, és ebből olykor az is kijöhet, hogy egy, a kollégák által nagyon kritikus világban írok pozitív hangulatú anyagot. Amikor a Market Építőről írtam a Figyelőben, akkor a sajtócikkek azt találgatták, hogy egy wallisos kötődésű építőipari cég miként építhet Fradi-stadiont, miért ő építi Láng Zsolt II. kerületi fideszes polgármester villáját. A cikknek valóban nyitottan indultam neki. Az építőiparban sok, számomra zsinórmértéket jelentő kapcsolatom alakult ki az évek során. Hívtam őket sorban, és bár nyilván ennél cizelláltabb volt a cikk, alapvetően azt tudtam meg, hogy a hazai magas-építőiparban a Market etalon, ez a legjobb, a leggyorsabb, a legmegbízhatóbb cég. Remélem, hogy korrekt és nem túl rózsaszín portrét írtam, de tagadhatatlanul nagyon jó benyomásom alakult ki a cégről. Mindenesetre a korrektség érzése kölcsönös lehetett, mert amikor a Marketbe a Wallis helyére a Videoton-tulajdonos Garancsi István érdekeltsége szállt be, Scheer Sándor cégvezető elmondása alapján ekkor is csak a Figyelővel osztotta meg a gondolatait.

Be nem vallott erény
Néha csak egy apró nüánszon múlik, hogy az újságíró elveszti-e a függetlenségét, és valakivel szemben pozitívan elfogult lesz. Amikor évekkel ezelőtt a ma már médiavállalkozóként is ismert, akkor kockázati tőkésként azonosítható Varga Zoltánról írtam portrét, egy teljesen véletlen eseménnyel nyert meg - valójában persze a tudta nélkül. A portré a januári első számunkba készült, amihez hosszasan beszéltem az érintettel, de őt ismerő üzletemberekkel, bankárokkal is. Majd egy kötetlen karácsonyi partin egy barátommal beszélgettem, és elmeséltem, hogy éppen min dolgozom.

Mondta, hogy Varga Zoltánt ismeri, mert egy beteg gyerekeknek örömet szerző alapítványnál dolgozik a barátnője, és Varga szponzorálta több tucat gyerek franciaországi utazását Eurodisney-be. A barátom szerint az ilyen út sokszor nem is csak egy jó élmény, de a gyógyulások szempontjából is meghatározó. Nem az fogott meg ebben a történetben, hogy a milliárdos Vargának van hajlama, készsége, szándéka jó ügyeket felkarolni, hanem az, hogy ezt nem hozta szóba azokon a találkozókon, amikor a portréja közös megrajzolásán dolgoztunk.

A cikkeknek természetesen önmagukban is hitelesnek kell lenniük, nem lehet minden kedves olvasónak külön elmagyarázni, hogy én ezért meg ezért hittem el az adott ember sztoriját, ezért meg ezért mertem ennyire pozitívan bemutatni az ügyet vagy az embert. Azzal sem áltathatom magam, hogy az olvasók pontosan tudják, hogy nem az az egyetlen célom az újságírással, hogy barátokat gyűjtsek, hanem sok ügyben és sokakkal szemben vállalok konfliktust, állok a bíróságon, legyenek azok a baloldali városvezetés ügyei, közbeszerzései vagy éppen egy jobboldali építőipari csoport esetei. Abban azonban hiszek, ha senki nem vezeti a kezemet, ha nem kell politikai ukázt követnem, akkor szabad a pozitív és a negatív véleményt is vállalni.

Csúnya beidegződések
A pénzközpontú és rendkívül korrupt üzleti ágazatokban dolgozó érintett cégek képviselői úgysem fogják elhinni ezt. Rondán gondolkodnak az újságírókról, és ezek a vélemények visszajutnak az ember fülébe. Az építőipar például elég fertőzött ágazat, sok a korrupció, a nem fizetés, az alvállalkozók átverése. Ha egy építőipari cégről szépet írok, akkor azt gondolják a többiek, hogy lefizetett. Ha egy építőipari cégről csúnyákat írok, akkor pedig azt gondolja a cég, hogy a versenytársa fizetett le. Borzalmas élményeim voltak, és személyes szomorúságom, hogy olykor még olyanokkal is, akikkel személyesen találkoztam, sajnos velük sem tudtam mindig kialakítani olyan bizalmi viszonyt, hogy legalább elhiggyék a szándékaim tisztességét. Ezek a történetek a legrosszabb újságírói élményeim, mindig nagyon lehangolnak, részben a tehetetlenségem miatt, részben amiatt, hogy milyen szubkultúrákban élnek emberek Magyarországon.

Megkeresett egy kis magyar építőipari cég, amelyik többmilliárdos perbe keveredett egy londoni ingatlanfejlesztővel. Meghallgattam a cég képviselőjének a történetét, kérdezgettem, jegyzeteltem, megígértem, hogy visszaküldöm neki az anyagot. Természetesen az ellenérdekelt felet is megkerestem, ahol rengeteg ellenérvet, ellenoldali bizonyítékot bemutattak. Már előre fogtam a fejem, hogy a mindenben tökéletesen ellentmondásos megítélésű két nézőpontból hogyan lesz emészthető anyag. Igyekeztem azért megírni a cikket, amiből aztán egyre lehetetlenebb helyzet alakult ki. Mindkét fél a másik valamennyi állításával szemben újra megismételte nekem, hogy az mennyire valótlan. A magyar cég amúgy szimpatikus vezetője még azt is bedobta az egyik telefonbeszélgetés során, hogy nem tudja mi történt, olyan értelmesnek tűntem, kénytelen arra gondolni, hogy a másik oldal - erős anyagi lehetőségei folytán - képes volt befolyásolni. Első gondolatom az volt, hogy lecsapom a kagylót, de türtőztettem magam, és elkezdtem magyarázni neki a „hallgattassék meg a másik fél" elvét. Utáltam az egészet, nem lehetett jól kijönni belőle. Ha nem írom meg a cikket, akkor azt is morális megfutamodásnak éreztem volna, hiszen ilyen egyszerűen el lehetett engem tántorítani egy témától? Ha megírom, az olvasóknak bonyolult lesz, „nem lesz nagy dobás", és a két végletesen összeakaszkodott fél biztosan úgy érzi majd, hogy nem voltam velük korrekt.

Férjfogók
Elnézést a kitérőért, de amikor az üzleti élet dörzsölt rókái egy legyintéssel elintézik az újságírókat, hogy azok megvehetők, egy régebbi történet jut eszembe a baráti körünkből. Megházasodott Eszter. Kint dolgozott Londonban, majd hozzáment a nála tíz évvel idősebb indiai származású főnökéhez, aki egy kicsit túlsúlyos is volt. Nem sokkal később megházasodott Anna is, megint mehettünk külföldre lagziba, ő Genfben, egy szintén jómódú sráchoz ment hozzá, aki viszont egykorú volt velünk és jóképű. Magamban azon nevettem, hogy mindkét esetben volt olyan a magyar rokonságból vagy ismerősi körből, aki úgy beszélt a fiatal mennyasszonyokról, hogy azok milyen ügyesek, milyen remekül „megfogták" ezeket a pasikat, egy pár évet le kell húzni mellettük, aztán már ott az állampolgárság, ott van a válás után is egy indulótőke. Nekem persze fogalmam sem volt Eszter és Anna valódi motivációiról, de azt feltételeztem, hogy a képlet egyszerűbb: szeretik a párjukat, szerelmesek, boldogok. Lehet, hogy tévedtem (egyikük már elvált, a másikról nem sokat tudok), de egyvalamiben azonban biztos voltam, iszonyatosan idegenkedtem azoktól, akik azonnal erről értekeztek, ők ugyanis deklarálták, hogy ilyen anyagias módon gondolkodtak a házasságról, a szerelemről, puszta üzletként tudtak a párválasztásra tekinteni.

Miért jutott ez most eszembe? Visszatérő élményem, hogy tehetetlen vagyok a szakma vagy a saját védelmemben, amikor egy korrupt üzletember beszél az újságírókról. Egyszer írtam egy negatív félmondatot egy magyar üzletemberről, aki felhívott, és rengeteg mindenről beszélt. Előjöttek azok az érvek is, hogy ő zsebből meg tudná venni a Figyelőt, tudja, hogy mennek a dolgok az újságírók között, mindenki megvehető, csak az árak különböznek. Amikor olyat mondott, hogy azt már inkább nem hallgattam, kinyomtam a telefont, de amikor újrahívott, megint felvettem. Tévedett, nem, nem tudja, hogyan működnek a dolgok, nem korrupcióról és pénzről szól mindenkinek a szakma.

Elméletek
Végtelen hülyeségeket hallgathattam már meg magamról és másról is. Sok politikai botrányról (Habony Árpád ügyei, Lázár János utazásai, Rogán Antal lakása) terjedtek bonyolult összeesküvés-elméletek. Komoly arccal mesélik a politikusok, hogy melyik fideszest melyik párttársa igyekezett betámadni, ki mit szivárogtatott, támogatta-e ezt Orbán, ki kinek az ellensúlya. Biztosan van ilyen is, de ezekben az esetekben valójában nagyon sokszor egyszerűen csak az újságírók tették a dolgukat. Sok érdekes sztorit lehetne erről felidézni, de például Lázár János különös útjairól nem egy ellenérdekelt politikus súgott az origo.hu újságíróinak, hanem egyszerűen egy újságíró kitalálta, hogy érdemes lenne megnézni, hogy a keleti nyitás politikája látszik-e a kormányzati szereplők úti céljainak térképre rendezésén. Nem látszott, de kibukott pár drága út. Máshol az áldozat, egy lakótárs elégelte meg egy-egy politikus képmutatását, hamis vagyonnyilatkozatát, papolását. Kevés olyan magyar ember van, aki ne ismerne újságírót, vagy ne tudna három perc alatt kapcsolatba lépni eggyel. Ha Rogán Antal lakótársai tudják, hogy több ingatlanrész is a politikushoz tartozik, puszta véletlen, hogy ezt megtudja-e egy újságíró, de egyáltalán nem kell mindig a politikusok csörtéit sejteni egy ilyen ügy mögött.

Képtelen telefon
Személy szerint talán a legmegdöbbentőbb esetem az volt, remélem, ma már az üzletember is nevetne rajta, amikor felhívott egy magyar milliárdos, hogy valóban antiszemita cikket szeretnék-e írni a cégéről? A meglepetéstől elsőre köpni-nyelni nem tudtam. Mire gondol, miért tenném, és mégis hogyan? Nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy legyek nagyon ingerült, megkérdeztem hát, hogy függetlenül attól, hogy ezt miért feltételezi rólam, mégis hogyan képzel el a Figyelő gazdasági hetilapban ilyen tartalmat? Ekkor már visszakozott, mondta, hogy ő sem tartotta valószínűnek, de azért gondolta, jobb, ha tisztázzuk. Itt már nem eresztettem, mondtam neki, hogy mégiscsak felhívott ezzel a kérdéssel, akkor most már fejtse ki, hogy mégis honnan jött ez az egész. Kiderült, hogy az említett milliárdos új vezérigazgatót nevezett ki a társaságához. Én felhívtam egy ismerősömet a cégnél, és megkérdeztem, hogy ki ez az új vezér, még nem hallottam a nevét. Az érintett munkatárs azonnal elmondta az újságírói érdeklődést a főnökének. Ugyanezen a napon az index.hu egy fórumában is levelezés indult az illető megválasztásáról, ahol egy kommentelő valamelyest zsidózott, konkrétan azon élcelődött, hogy az új vezérigazgató mennyire lesz alkalmas a cégvezetésre, és leírta, hogy a fickó nem közgazdász, hanem a Héber Egyetemen szerezte az első diplomáját. Hogy ez a két dolog, a komment és az én telefonom miként kapcsolódott össze a tulajdonos fejében - máig nem tudom. A vége az lett, hogy bár eleinte nem terveztem, mégis írtam a társaságról, hiszen volt alkalmam a ritkán elérhető milliárdossal bennfentesen elbeszélgetni.

A folytatásban korrupciós banánhéjakról írunk, olyan esetekről, amikor a csalárd üzletembert hamarabb utolérjük, mint a sánta kutyát. Igaz, ettől függetlenül vélhetően úgyis megússza majd az ügyét.

Simulékony
Különös kéréssel keresett meg egyszer egy lobbista: nagyon fontos ügyben szeretne velem beszélgetni, annyira fontos, hogy örülne, ha a főszerkesztőnk is jelen lenne. Valami nagyszabású sztoriban bíztam, megbeszéltem a Figyelő akkori főszerkesztőjével, Illisz Lacival, hogy elkísér engem a találkozóra. Az egyik nagyobb magyar gazdasági társaság nevében eljáró lobbista elmondta, hogy nem elégedettek a Figyelő róluk írt cikkeivel, alkut ajánlanak. Ha a jövőben kicsit simulékonyabbak leszünk, akkor cserébe más társaságokról remek anyagokat fognak adni. Főnökömmel egyszerre ment fel bennünk a pumpa. Fel sem merült, hogy ebbe belemegyünk, Laci a lapzártás teendőire hivatkozva azonnal búcsúzni kezdett. Mondta, hogy a céget én kezelem a lapnál, megbízik a szakértelmemben, de általánosságban azt tudja elmondani az ilyen kérdésekről, hogy mi az elefántról azt szeretjük írni, hogy elefánt. Azt nem kell kérni, hogy ezt tegyük, mert magunktól is ezt tesszük, azt meg csak reméli, hogy nem az a kérés, hogy az elefántról azt írjuk, hogy zsiráf, mert azt ő nem támogatja. Én még öt percet maradtam, kértem a számlát, és közben nem túl konfrontatívan, de azért elég határozottan megkérdeztem az illetőtől, hogy reálisan gondolta-e ezt az egészet? Hiszen ha még hajlandó is lennék ilyen üzletre, azzal, hogy idehívta a főnökömet is, eleve lehetetlenné tett minden ilyen alkut. Nem gondolt arra, hogy mégis hogyan ajánlanám be a lapba a cégről javasolt következő cikket: „Szia Laci, X. Y. cégről szeretnék írni, tudod, egy olyan simulékonyat."

Politika
Néha nem kell politikai szándékokat keresni egy-egy cikk mögött, de természetesen láttam olyat is, amikor egyik politikus vagy érdekcsoport a másikat szerette volna leleplezni, és erről oltogatta az újságírót. A legérdekesebb számomra az volt, hogy 2006 és 2010 között, amikor egyre több baloldali korrupciós ügy szivárgott ki, uniós forrásokról, állami vagyonról, ingatlanfejlesztésekről, akkor a három-négy egymás ellen dolgozó MSZP-s klikk milyen fura metódust választott. Állandóan a jobboldali lapokhoz (Magyar Nemzet, Magyar Hírlap) és a Hír TV-hez vitték a másik MSZP-ssel kapcsolatos ügyeket. Soha nem a baloldali lapokat, az elvbarátaikat keresték meg az ügyekkel, hiszen ezek a lapok nem feltétlenül támadtak volna baloldali önkormányzatokat, erőcsoportokat. Mentek inkább az ellenoldalhoz, ahol jó eséllyel sokkal kisebb kontroll után átcsúsztak a boldogan üdvözölt, baloldalt támadó korrupciós ügyek.