Az eredményt az európai radikális jobboldali pártok viszonylag pozitívan üdvözölték, amelynek több oka is van. Egyrészt a Sziriza győzelmével kormánypozícióra és minden korábbinál nagyobb hatalomra tudott szert tenni egy radikális párt. Másrészt ez az euro-szkeptikus politikai erő az előző, balközép-konzervatív koalíciós kormánnyal szemben az európai hitelezői trojka által követelt megszorítások ellenében lépett fel.

Módosítani kívánta a görög mentőcsomag feltételeit - amellett, hogy közben a gazdaság beindítását és a munkanélküliség felszámolását ígérte. Az EU, az IMF és az EKB nem fogadta el a görög kormány reformjavaslatait, és az adósságot sem volt hajlandó elengedni. Mindezek után kérdés, hogy a radikális jobboldali pártok hogyan viszonyulnak a Szirizához és a kormányzása alatt indított görög gazdasági szabadságharchoz.

Közvetlenül Cipraszék pálfordulása előtt ezek a pártok nem a görög kormányt támadták, hanem inkább az eurózónát. A legszélsőségesebb vélemények is a Görögországnak nyújtandó újabb hitelek ellenzésére helyezték a hangsúlyt. Az északi Finnek Pártja azzal fenyegetőzött, hogy kilép a koalícióból, amennyiben a finn kormány támogatja az euró-zóna által nyújtandó újabb hitelcsomagot. Tette ezt annak ellenére, hogy ekkor már megjelentek az első repedések a Ciprasz-kormány ellenállásán, hiszen a hitelezőknek küldött reformjavaslatokban szerepelt a nyugdíjcsökkentés és bizonyos adók emelése.

A Heinz-Christian Strache vezette Osztrák Szabadságpárt azon az állásponton volt, hogy Görögországot ki kell vezetni az euró-övezetből, és népszavazás kiírását szorgalmazta a görögöknek juttatandó hitelekkel kapcsolatban. Ez utóbbi ötletet Geert Wilders is felvetette Hollandiában. A francia Nemzeti Front elnöke, Marine Le Pen is azon a véleményen volt, hogy Görögországnak ki kell lépnie az euró-zónából, mivel a bennmaradás egyenlő lenne a megszorításokkal. Az olasz Északi Ligát vezető Matteo Salvini pedig azt mondta, hogy a Grexit ugyan dominó-hatást váltana ki az EU szegényebb országaiban, ugyanakkor lehetőséget adna az integráció megreformálására.

A radikális jobboldal a görög népszavazást is kedvezően fogadta, és méltányolták az ország szuverenitásért való küzdelmét. A Brit Függetlenségi Párt élén álló Nigel Farage kifejezetten bátor lépésnek nevezte a döntést a nép kezébe adó referendumot. Több euroszkeptikus pártnak még ötletet is adtak Cipraszék. Geert Wilders például úgy vélekedett, hogy ha a görögök tarthatnak népszavazást, akkor a hollandoknak is meg kellene adni a lehetőséget arra, hogy dönthessenek az európai jövőjükkel kapcsolatban.

A görög kormány mostani pálfordulásával kapcsolatban egyelőre még nem hangzott el túl sok minden az európai szélsőséges pártoktól. Ennek egyik oka az, hogy friss eseményekről van szó, így nem is mindenkinek volt eddig alkalma reagálni a történtekre. Ugyanakkor tény az is, hogy a radikális jobboldalnak vélhetően kissé kellemetlenné vált a kérdés, mivel egy az általuk is támogatott eszmét, vagyis az EU-val szembeni harcot képviselő politikai erőnek kellett korábbi álláspontját feladnia, és igazodnia a realitásokhoz. Így először kellett megérniük ezeknek a pártoknak, hogy egyik programpontjuk a hatalmi helyzetben való megpróbáltatás után kudarcot vallott. Mindenesetre a radikális jobboldal álláspontját jól szemlélteti Matteo Salvininak a megállapodások napján feltett kérdése: „mi történt a forradalmi Ciprasz-szal?". De beszédes Marine Le Pen-nek egy korábbi, még a fordulat előtti véleménye, amelyben azt fejezte ki, hogy Ciprasz megadása egyet jelentene a görög nép elárulásával. A legmarkánsabb állásfoglalás a hazai radikális jobboldali párt, az Arany Hajnal részéről jött, amelynek képviselője, Iliasz Kaszidiarisz magából kikelve bírálta a parlamentben a kormányzatot.

A történtek két dologra is rávilágítanak. Az egyik az, hogy a radikális programok gyakorlati megvalósíthatósága komoly akadályokba ütközhet. Ciprasz azon elképzelése, hogy jóval kedvezőbb feltételeket harcolhat ki magának az országot életben tartó hitelezőkkel szemben - arra építve, hogy úgysem merik hagyni az eurózónából való kiválást -, talán már az elejétől fogva illúzió volt. Láthatóvá vált tehát, hogy egy radikális pártnak is alkalmazkodnia kell a realitásokhoz, és extrém programpontjait fel kell adnia felelős hatalmi pozícióban. A másik érdekesség pedig az, hogy egyre erőteljesebben rajzolódik ki Európában egy olyan integráció-ellenes törésvonal, amely sok korábbi megosztottságot is felülír. Ennek mentén láthatóan összeérnek a bevándorlás-ellenes radikális jobboldali pártok és a bevándorlókat támogató populista baloldali politikai tömörülések is. Habár belpolitikai szinten az Arany Hajnal és a Sziriza nem igazán közelednek egymás felé, de ne felejtsük el, hogy a koalíciós partner szintén egy euroszkeptikus jobboldali populista párt lett. Az összeérésre szolgáltatott kiváló példát az is, hogy a radikális jobboldali pártok szinte egyhangúan üdvözölték a romantikus-szabadságharcos szellemű Sziriza hatalomra jutását és hitelezőkkel szembeni kardoskodását. Ez a jelenség pedig jelzésértékkel bírhat az európai vezetők számára az integráció jövőjével kapcsolatban.