Vannak olyan zenészek, akik műfajokat találtak ki. Van, aki többet is, persze nem mintha ez kilóra menne. James Brown nevéhez például a funk és a soul köthető. A trombitás Miles Davis pedig a 40-es évek zaklatott, lázas bebopja után a nyugodt, visszafogott cool jazzt, aztán a jazz rockot és még egy csomó minden másnak a kezdeményét adta nekünk. Már kamasznak is nagyon hiú volt, mindennél jobban vágyott a sikerre. És főleg arra, hogy menő legyen.

Egyszer George Russell, a zongorista egy bostoni koncert után bement az öltözőjébe. „Ember, valami egészen elképesztően jól játszottál ma" - mondta neki. „Teszek rá, hogy játszottam - válaszolta Miles a rekedtes hangján -, de hogy néztem ki?" Egy bőgőse mesélte, hogy valamelyik első közös koncertjükön lement 4-5 szám. A közönség tapsolt; siker van, minden oké, meg lehet nyugodni. Aztán Miles odasétált hozzá és lefelé, a padlóra mutatott. A zenekari metakommunikációban ez azt jelenti, hogy túl hangos vagy, legyél halkabb egy kicsit. A bőgősünk le is halkult szépen. Aztán ez megismétlődött még vagy háromszor. Na, akkor elvesztette a fejét és odasziszegett Milesnak: „Az ég áldjon már meg, nem tudok ennél is halkabb lenni! Mi a bánatot akarsz tőlem?" Akkor Miles szelíden átkarolta a vállát és a fülébe súgta: „Nézd már meg a cipőmet, te marha, szerinted is menő?"

Rossz tulajdonsága volt az is, hogy állandóan szidott mindenkit. Nagyon-nagyon ritkán dicsért, akkor is szűkszavúan. Gilberto Gilről, a bossa nova sztárjáról nyilatkozta egyszer, hogy még az is jól szólna, ha csak kiállna a színpadra újságot olvasni. Fel is jegyezték nyomban a dzsessztörténészek az utókornak.

De térjünk vissza az új műfajok születéséhez! Valamikor a '60-as évek vége felé járunk. Megvolt a woodstocki fesztivál, mindenféle hippiskedés alfája és ómegája. A semmiből tűnnek elő nem különösebben képzett rockzenészek, s vagyonokat keresnek a nagy stadionkoncertekkel és a fesztiválokkal. Ezzel párhuzamosan a jazz döglődik. Az egyre inkább a spiritualitásba menekülő John Coltrane 1967-ben meghal. A szving nagy alakjai hirtelen öregek lesznek. A bebop kis zenekarai meg alig érdekelnének valakit. A jazz mintha kiüresedne. A világ láthatóan másfelé fordul. Az '50-es években a feketéknek még nagy ugrás volt a színházakban, koncerttermekben játszani a füstös kocsmák után. De a popzene most már stadionokat tölt meg! Miles nem csak hiú volt. Rossz tulajdonságai közé tartozott az is, hogy nagyon szerette a pénzt. Keresni is és költeni is. Persze a versenyautók, a luxuslakások, a kábítószerek és a nők sokba kerülnek. Már akkor egy rocksztár életét élte, amikor még nem is volt rockzene.

A cool jazz egyik alapművének számító Kind of Blue című lemez felvételekor például lecserélte zongoristáját, Wynton Kellyt, és a fehér Bill Evanst rakta be a helyére. Evans játéka higgadtabb volt, jobban értette a művelt fehér középosztály. Márpedig akkoriban az volt az igazi pénzes célközönség. Muszáj volt kiszabadulni a „fekete zene" címkéje alól. Hasonló volt a helyzet a '60-as években. A stadion, a szabadtéri fesztiválok divatja tömeget jelentett. A tömeg meg sok pénzt. Sok eladott lemezt. Turnét. Pont úgy, ahogy a rockzenekarok csinálják.

Így az 1969 és 1975 közötti időszakban ismét elkezdett valami újat keresni. Úgy váltogatta, próbálgatta a stílusokat, mint az akkoriban menő hippik az emelt talpú cipőiket. Volt ebben az időszakban minden, ami a pop-jazz-rock-elektronikus zene későbbi éveire aztán nagy hatást gyakorolt. Kevert mindent mindennel. Merített is belőle később még a hiphop, a triphop, a jungle, de még a dubstep és az EDM is. Valami furcsa, afrofuturisztikus acid-funk katyvasz állt össze - ahogy a Rolling Stone magazin próbálta elkeresztelni a stílust. „Először lejátszom. Aztán majd találunk neki valami címet" - mondta egyszer. Sok mindennek azóta is keresik a nevét.