Amikor tudom
A hosszú nyomozás, a sok háttérbeszélgetés után az újságíró néha biztos abban, hogy korrupciós esetre bukkant. Máskor pedig nem a körültekintően megszerzett ismeretek miatt egyértelmű, hogy csúnya ügyről van szó, hanem azért, mert olyan hitelességű személy ad információt, akiről biztosan tudom, hogy nem ver át. Vagyis a személy garancia arra, hogy nem kitalált történetet mesél el nekem. Egyszer egy gyerekkori barátom cége vett részt egy állami kiíráson, és a barátom elmesélte, hogy még az ő sokat látott álla is leesett. Az első tárgyaláson egy olyan ember, akit addig még életében nem látott, szemrebbenés nélkül leírta azt a pontos technikát, ahogyan 250 millió forintot kell a győzelem érdekében a kiíró mögött álló érdekkörnek eljuttatni.
Máskor korrupciós tanácsadónak kértek fel. Egy belvárosi szórakozóhely általam amúgy csak felületesen ismert tulajdonosa hívott fel. Titoktartást kért, majd a véleményemet kérdezte. A kerületi önkormányzatnál a kapcsolattartójuk megadott egy nevet, aki a négyszemközti beszélgetés során megmondta, hogy hárommillió forint segítségével el tudja intézni, hogy a bérleményüket megvehessék. Az ismerős azt kérdezte volna tőlem, hogy ha már olyan gyakran írok ilyesmiről, áruljam el, hogy ez hogy megy. Milyen garanciákat kérhet, hogy biztosíthatja magát, hogy az illető ne tűnjön el a pénzzel. Természetesen fogalmam sem volt, ha akartam volna, se tudtam volna segíteni, de azért kicsit mosolyogtam magamban, amikor egy hónappal később ezt az illetőt is elvitték a rendőrök az egyik pesti kerület korrupciós hálózatának felszámolásakor.
Tiltakozhatott az önkormányzati politikus, panasszal élhetett a meggyanúsítás miatt, én mindenesetre egészen pontosan tudtam, hogy érintett.
Természetesen ezek a történetek nem elegendőek a cikkíráshoz, hiszen egy olyan négyszemközti beszélgetést ismertem meg, amelyet az érintettek biztosan letagadnának, jogi úton megtámadnák az erről szóló cikket. A barátaim sem tanúskodnának mellettem, de ha esetleg mégis, akkor is csak egy állítás lenne egy másik állítással szemben. Vagyis a „tudás" megszerzése után még csak ilyenkor kezdődik az újságírói munka, de a tökéletes bizalmi helyzet (hogy a barátom sztoriját fenntartások nélkül elfogadom) arra jó, hogy a későbbiekben legalább kialakult álláspontom lesz, meggyőzhetetlen leszek arról, hogy minden tiszta volt.
A szerető és a fénymásoló
Néha nagyon banális dolgokon múlik, hogy az újságíró korrupciós történeteket ismer meg. Van, hogy egy elhagyott feleség vagy szerető borítja a bilit. A következő eset megtörtént. Férj és feleség megindult egy közös kis mutyi útján, aztán összevesztek.
A feleség még időben lemásolta a szekrény mélyén tartott, strómannal kötött zsebszerződéseket. Zsarolás indult. A feleség azzal próbálkozott, hogy amennyiben a férj nem nyúl kellően mélyen a zsebébe, akkor kitálal a sajtónak. Az anyagi vita megmaradt, a bosszúszomjas nő befeketítette a korrupt férjet a sajtónál. Egy ismert magyar korrupciós ügyben (amely egyébként nem a Figyelőben robbant ki, és az egyértelmű bizonyítékok ellenére semmilyen büntetőjogi következménye nem lett) ez a különös helyzet volt a nyilvánosságra kerülés alapja.
Az érintettek persze mindig szeretnék az ilyen kockázatokat kiszűrni. A titoktartás legprofesszionálisabb szereplői olykor úgy dolgoznak, mint az al-Kaida, kis munkasejteket alkotnak. Ketten tudnak erről, hárman arról, de senkinek nem áll össze a teljes kép. Az ilyen professzionális sejtek pedig igyekeznek minden apróságra figyelni. Ha kritikus dokumentumról van szó, az egyik munkatárs megnyomja a „nyomtatás" gombot a számítógépén, a másik már előre odaáll a nyomtatóhoz, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön a szerződésterv. Hogy ez mennyire nem felesleges óvintézkedés, azt egy magyar üzletember esete írja le, aki mára ugyan nagyon sikeres vállalkozó lett, de korábban elvesztette egy banki állását. Ki akart nyomtatni egy olyan dokumentumot az ügyfele portfóliójából, amelyet nem illett volna. Csakhogy a nyomtató nem reagált. Az illető hazament, de a másnap reggeli irodanyitás után valahogy mégis csak elővánszorgott a nyomtatóból az a szabadalmi leírás, amelynek kinyomtatására a banki ügymenet szempontjából semmi szükség nem volt. A bankár nem is tudta megindokolni a lépését, elvesztette az állását.
Az emberi kíváncsiság nem ismer határokat, minden korrupciós csapatnak teljes hírzárlatot kell megoldania. Egyszer egy politikus és egy üzletember találkozott egy budapesti vendéglátó-ipari egységben. Hosszasan egyeztettek, halkan, összebújva, mint egy gerlepár. Majd elmentek, és ott hagyták azt a dossziét, amelyet nézegettek. Pár perc múlva riadtan hívták az éttermet, és kérték, hogy kinyitás nélkül tegyék félre az ott hagyott dossziét, mindjárt megy érte valaki. Fél óra múlva arról beszélt a fél város, hogy milyen nagy ingatlanokról egyeztettek a nagy emberek, különös módon nem is sokkal később gyanús tranzakciókról jelentek meg írások a sajtóban.
Építőipari projektek
Sajnos az építőipar hazai fertőzöttsége évtizedeken át rendkívüli mértéket öltött. A CIB Bankban különösen sok korrupt ügylet gyűlt össze, amit a bank megújult vezetése igyekezett tisztába rakni. Amihez a bank eszközeivel lehetőségük volt hozzáférni, például a projektfinanszírozáson dolgozók bankszámlái vagy éppen a céges telefonjaik, azt igyekezett a bank „nyomozó csapata" átnézni. Innen ered a következő furcsa lebukás. A banknál ugyanannak a beruházó csoportnak rengeteg projektje dőlt be egyszerre. Ez nagyon zavarta a bank új vezetését, mert bár különböző egzotikus cégeken keresztül, de mégis egy irányítói körtől borult mintegy 10 projekt összesen 30 milliárd forintnyi hitele, minden úszni kezdett, nemteljesítővé váltak a hitelek. Gyanús volt, hogy túlságosan könnyen csúsztak át az ügyletek a banki kockázatkezelésen, és láss csodát, hamar kiderült, hogy az egyik projektfinanszírozó meg volt fizetve.
Ennyire elővigyázatlan volt a csaló bankár? Nem, csak éppen olyan dolog történt, amire nem számíthatott. A sztori elég vicces volt, hiszen természetesen a banki dolgozó nem a saját bankjánál vezette azt a számlát, ahová, nem is túl sok áttétellel, megérkezett a kenőpénz. Ehhez egy másik bankot választott, és joggal bízott a banktitokban. Igen ám, de a kiválasztott bankot, az Inter-Európa Bankot pár évvel később éppen a CIB vásárolta fel, az IEB-s számlák hirtelen CIB-es számlák lettek, és a bank betekintést nyert a számlatörténetbe. A slusszpoén az volt, hogy mire a bank büntetőfeljelentést tehetett volna, ennek már semmi értelme nem volt, a korrupciós bűncselekmény ugyanis elévült, de természetesen a munkatárstól és az osztályon dolgozó valamennyi kollégájától rövid úton megszabadultak.
Nem árt az óvatosság
A következő történetek is hasonlóak, és bár nem kifejezetten a korrupcióról szólnak, de jól jelzik, hogy mennyire érdemes vigyázni az e-mailezéssel, a vállalati számítógép használatával. A Magyar Telekom balkáni korrupciós vizsgálatai nagyon elhúzódtak, az amerikai White & Case jogászai vizsgálódtak, döntően természetesen magyar kollégák bevonásával. Volt egy, a történet szempontjából nem kulcspozícióban dolgozó Magyar Telekom-os srác, akinek a barátnője történetesen a társaságot vizsgáló jogászok egyike volt. Ahogy a vállalati postafiók levelezését vizsgálta korrupciós nyomokat keresve, elé került a barátjának és egy kollégájának a levelezése arról, hogy mi is történt az előző napi bulin. Mivel a levelezésből kristálytisztán kiderült, hogy a barát az elfogyasztott jelentős mennyiségű alkohol hatására „megbotlott", szakítás lett a görbe éjszaka vége. Szakítás, de csak fél évvel a félrelépés után.
Miközben az előző történetben a feldühödött barátnő rúgta ki alanyunkat, akár a munkahely elvesztését is jelentheti az óvatlan számítógép-használat, sőt még a nem is annyira óvatlan is. A 2010 előtti fővárosi cégek világából származik a következő, nem éppen szívderítő történet. A Főtáv vállalat egyik vezetője a rendszerváltás idején már politizált a jobboldalon, nem volt országosan ismert politikus, de aztán a Demszky Gábor vezette, egyre inkább rendezetlen és marakodós városvezetés idején frontharcossá vált az egymást kölcsönösen feljelentgető két főtávos vonal egyikében. Az expolitikus menedzser szabad perceiben az emlékiratain dolgozott, és bár elővigyázatosságból nem is mentette le a vállalati gépére az ilyen tartalmú fájljait, de berakta a pendrive-ot a gépbe, írt egy kicsit, majd kivette a pendrive-ot. Azt azonban nem tudta, hogy az ellenoldal „kollégái" folyamatosan figyelték a vállalati számítógépét, és az úgynevezett átmeneti fájlként megjelenő emlékiratokra lecsaptak. A rendszerváltás körüli emlékek leírásánál úgy találták, hogy az SZDSZ szerepének taglalása vállalhatatlan az írásban, mert antiszemita jegyeket tükröz. Hogy így volt-e, vagy sem, azt én nem tudhatom, soha nem láttam a szöveget, de azt a sztorit megismertem, hogy amikor a vezető távozott a cégből, akkor zsarolásnak engedett. Valaki jelezte az illetőnek, hogy amennyiben nem távozik, nyilvánosságra hozzák az emlékiratok inkriminált részeit.
Ki kit vert át?
A gátlástalanság olykor nem ismer határokat. Egyszer megismerhettem részleteiben is egy nagy ügyet, amelyben két magyar milliárdos 7-8 különböző eljárásban 4-500 millió forinton vitatkozott. A sztori arról szólt, hogy az egyik milliárdosnak volt egy generálkivitelező cége, a másiknak egy tanácsadó cége, és szinte biztosan együtt szerették volna átverni a finanszírozó bankot. Konkrétan költségeket szerettek volna generálni, ezért a tanácsadó kiállított egy számlát, a generálkivitelező pedig átutalta az összeget. A generálkivitelező később azt szerette volna bizonyítani, hogy e mögött valójában nem volt gazdasági teljesítmény, csak egy látszatszerződés, szeretné visszakapni a pénzt. Felmerül persze a kérdés, hogy miért megy a bíróságra valaki azzal, hogy a kamuköltségek gyártása közben a másik meglopta, hiszen ezzel magára nézve is terhelő vallomást tesz. A némileg mókás, de persze kellően szomorú helyzet kulcsa röviden az volt, hogy a bankot átvágó két fél azért veszhetett össze a nyilvánosság előtt, mert az egyik fél azt gondolta: „mi mindketten megloptuk a bankot, de ez már elévült, viszont te engem is megloptál, és ez még nem évült el".
Idősík
Ügyek, ügyek és ügyek, aztán valahogy mégsem kéri senki számon az adófizetői pénzek dézsmálóit. A bíróságokon sem, de nagyon sokszor még a sajtóban sem. Nem feltétlenül gyávaságból, amit a legtöbb felületes szemlélő sejt. Az újságírói eszközrendszer véges. Mi leginkább a nem olyan csúnya esetekkel tudunk foglalkozni. Be tudjuk mutatni, ha egy cég feltűnően sokat nyer a közbeszerzéseken, ha a kiértékelés lejt, ha bizonyos szempontokat túldimenzionálnak, rosszul értékelnek ki, ha személyi összefonódások mutathatók ki. De azzal mit kezdjen az újságíró, ha X. Y. bemegy a kisvárosi önkormányzatba, odaad egy vastag borítékban kétmillió forintot a polgármester táskás emberének, majd ő végezheti a városban a csatornázást, a közvilágítás megújítását? A legnyíltabb, a legfájdalmasabb korrupció nem nagyon tárható fel újságírói módszerekkel, nem bizonyítható.
A másik általam kezelhetetlen elem az idősík, vagyis nem tudjuk előre bemondani, hogy valószínűleg irányítottság lesz. Sokszor és sokat írtunk a Jeremie-pályázatokról, arról az uniós programról, amelyben a magyar állam által összerakott bírálóbizottság több körben kiválasztott tőkealap-kezelő cégeket, hogy azok 70 százalékban közösségi forrásból és 30 százalékos saját erőből befektetéseket valósítsanak meg. Volt egy kör, amely előtt rengeteg szakemberrel beszélgettem, de volt valaki, aki végig nagyon képben volt, és segítette is a munkánkat. Elmondta több alapkezelőről, hogy ki van a hátterükben, hogyan próbálnak lobbizni, kikkel tárgyalnak, kik a politikai mentorai. A legizgalmasabb az volt, hogy rendszeresen elmesélte, hogy ki lesz a befutó. Először mondott pár nevet, aztán jelezte, hogy az egyiknek helyet csinálnak még, mert nagyon erős a támogatása, sőt, talán még bővítik is a programot. Valaki most nagyon hangos, már fenyegetőzik. Jöttek az információk, mi is felhívtunk minden potenciális indulót, remek anyag kezdett összeállni. Eközben a forrás egyre mérgesebb lett rám. „Miért nem írod meg, hogy ez és ez fog nyerni, hiszen ez korrupció, világbotrány." Igaza is volt és nem is.
Nem nagyon lehet kezelni az idősíkot, vagy egyszerűbben a „korrupció lesz" jellegű helyzetet. Le lehet írni a már zajló lobbiharcokat, az egyes indulók hátterét fel lehet túrni, de egy pályázaton hogyan írható le, hogy amennyiben egy adott pályázó fog nyerni, arra figyeljenek a kedves olvasók, mert az korrupció lesz? Ha valaki még a zsűrizés előtt 9 nyertesből 8-at pontosan megjósol nekünk (mint annó a jeremie-s esetben), az elég gyanús, de mégsem lehet totót játszani az állami tenderekkel. Az persze jó eszköz, hogy végigvesszük a kiírást, és bemutatjuk, hogy az milyen indulóra illik nagyon. Ezen sokat gondolkodtam már, de még sohasem tudtam kezelni. Volt olyan ötletem, hogy lezárom közjegyző előtt egy borítékban a leendő nyerteseket, és ezzel bizonyítom, hogy a piac már előre tudta, hogy kit fog kihozni a zsűri győztesnek. Ha 30 indulóból 10 nyer, és mi mindet megjósoljuk, az bizonyító erejű, de kit érdekel egy ilyen show? Sajnos senkit. Arra is gondoltam, hogy azon pályázatok előtt, ahol nagyon határozottan tudom, hogy kik a preferált győztesek, kódot használok. Leírom a lapban, hogy a 2-es, a 7-es és a 12-es nyer, és ha bejön, akkor a következő lapszámban bemutatom, hogy ábécésorrendben gondoltuk a sorszámokat, de ezek kicsavart, az olvasó számára nehézkes megoldások, el kellett fogadnom, hogy előzetesen nem nagyon tudok mit kezdeni az irányított pályázatokkal.
Tudás, vagy ellenlobbi?
A többiek sározásával ráadásul mindig kísérleteznek az ellenérdekeltek, részben joggal, mert tudnak valamit, részben önös érdekből, de ez olyan előzetes lobbi, amivel nehéz mit kezdeni újságírói módszerekkel. Minket inkább a múlt sztorijainak, összefonódásainak a feltárása érdekelne, míg a gazdasági szereplők a történéseket szeretnék befolyásolni, meg akarják fordítani a kiválasztási folyamatot, ez más érdek. Indul 9 pályázó a BKK egy tenderén, és mi előre azt halljuk, hogy a német-magyar csapat fog nyerni. Az előzetesen számunkra felvázolt forgatókönyv szerint végül ő is nyer. Ez most sztori vagy sem? Korrupció, vagy előre lehetett látni, hogy ő lesz a legjobb, és ezért a második számú esélyes rögtön a legjobbat ekézte? Ezeket kell eldönteni.
Politikai példával, ha a Fidesz a választási kampányában állandóan Bajnait és Gyurcsányt támadja, de Mesterházyt kevésbé, akkor arról van szó, hogy az előbbi kettőnek több elővehető ügye van a múltjából, vagy arról, hogy bennük látja a kormánypárt az igazi ellenfelét? Ezek mindig olyan kérdések, amelyek egyedi mérlegelést igényelnek.
Ahogyan az is, hogy egyáltalán lehet-e foglalkozni egy üggyel. Sokan azzal keresik meg a Figyelőt, hogy nagy botrány készül, „nekem az sem baj, ha nem ír róla végül, de érezzék, hogy a sajtó figyel". Nekem az az elméletem, hogy csak akkor vagyok hajlandó egyet is telefonálni, ha komolyan gondolom, hogy cikken dolgozom. Utána még mindig lehet, hogy végül nem jön össze, nem lesz érdekes a téma, de arra semmiképpen nem vagyok hajlandó, hogy pusztán revolverezésre használjanak, még akkor sem, ha valóban jó ügyről van szó, és kétes ügyletet lehet megállítani. Ez ugyanis nem hiteles újságírói szerep.
Tudom, hogy tudod, hogy tudom
A szakma egyik legkellemetlenebb pontja, amikor kicsit ügyészi, kicsit bírói szerepben olyan emberrel kell beszélni, akiről biztosan tudom, hogy sáros egy ügyben, de nem tehetem meg, hogy nem keresem, hogy nem hallgatom meg a kínos mentegetőzését. Ilyenkor néha eljátsszuk, hogy az újságíró nem rosszallja az adott ügyletet, csak naivan érdeklődik, szeretné megismerni az ügy környezetét. Máskor teljesen nyílt kártyákkal játszunk, én ezt jobban szeretem. Ilyenkor sem mondom ki, hogy szeretném leleplezni ezt az ügyet, szeretném magát megtámadni, vannak erre finomabb kifejezések, „olvasóink számára is érdekesnek találtam, hogy", „közérdekű lehet", a „szerkesztőim arra kértek, hogy nézzem meg ezt" és ilyenek.
Két típusú partner hozza magát nehéz helyzetbe. Az, aki egyáltalán nem áll szóba velem, szerintem ez az ő szempontjából mindig hiba. Hiszen nem tudja árnyalni a véleményemet, nem tudja az igazság számára kedves részleteivel puhítani a történetet. Illetve az, aki fenyeget. Ha ugyanis jogi utat helyez valaki kilátásba, ha megírom a cikket, akkor biztosan megírom. Olyan ez, mint a terrorizmus, a fenyegetésnek nem szabad engedni. Mert ha egyszer elterjedne, hogy engedtem, akkor utána minden rázós ügynél elég lenne csak megijeszteni engem, és nem maradna témám.
Éppen fordítva játszom. Ha valaki belengeti a pert, akkor különös körültekintéssel, a jogászunk bevonásával és az anyag előzetes átküldésével, de biztosan nem engedem el a témát. Hasonló eset volt, bár az illető talán valóban nem fenyegetésnek, hanem csak információnak szánta, amikor még régebben egyszer az üzleti hátország egy neves, addig soha, egyetlen újságíró által el nem ért szereplőjével ülhettem le. Elmondtam, hogy portrét szeretnék írni róla, mire ő elmesélte, hogy éppen tegnap nézegette a Figyelőt, mert az asztalán van a lap eladási ajánlata. Innen már nem volt visszaút. Ezen bejelentés után nem lehetett nem befejezni a történetet, hiszen bármi is lett volna a cikk meg nem írásának a magyarázata (mondjuk nem találtam volna magam elég tájékozottnak vagy a történetet elég izgalmasnak), már olyan optikája lett volna az eltántorodásnak, hogy a leendő tulajdonostól megijedtem. Talán mondanom sem kell, végül az illető nem vette meg a Figyelőt, de a portréja elkészült.
Sorozatunk következő részében a korán vagy hirtelen meggazdagodott üzletemberek allűrjeiről, mesés gazdagságról és kínos bakikról lesz szó.
A pályázó a kiíróA kamukorrupció
Egyszer hallottam egy amerikai sztárújságíróról, aki azzal jutott nagyon jó államigazgatási kapcsolatokhoz, hogy egy-egy fontosabb poszt jelöltjeit még előzetesen végiglátogatta, és mindenkinek elmesélte, hogy mennyire jó kapcsolatban van az elnökkel, segít elintézni az állást. Ha hatan pályáztak az adott posztra, öt jelölt nagyon csalódott volt az eredményhirdetés után, de volt egy nagyon hálás jelölt is, és amikor már pozícióban volt, szívesen segített a régi támogatónak. Ez a metódus a korrupcióban is bevett.
A nyílt pályázatok beadása után bizonyos szakemberek, ügyvédek, lobbisták, tanácsadók, kijárók elmennek a pályázókhoz, és megígérik a tuti nyerést, 10 százalékért. Aki igénybe veszi a szolgáltatást, az, ha nyer, akkor fizet, ha nem nyer, akkor bocsánat, mégsem sikerült.
Lehet, hogy egyetlen telefont sem ereszt meg az ilyen befolyásos, de ha elegen kaphatók a korrupcióra, akkor néha csurran-cseppen egy kis hálapénz.