Alapvetően rendetlenség és sok szemét van, mindenhol rengeteg ember. A menekülttábort, amit hivatalosan „ideiglenes fogadóállomásnak" hívnak, két hete állították fel a szerb hatóságok, miután a város belterületén kezelhetetlenné vált a helyzet: a máskor álmos tiszamenti mezőváros szépen gondozott főterén mozdulni sem lehetett a letáborozó menekülőktől.




A tábor a főtértől csak tíz perc séta, de ez már azt jelenti, hogy gyakorlatilag a város szélén kell keresnünk. Régebben ez volt a vásártér, de erre nem sok minden emlékeztet: most egyszerű katonai sátrakat állítottak fel, szám szerint 22 darabot. A sátrakban matracok: néhányan próbálnak pihenni, de a tábor sötétedés után szinte teljesen elnéptelenedik - nagyon kevesen alszanak itt, inkább mennének tovább. A sátrak között a vizesblokk: a szabad ég alatt két sor fém medencés mosdó, távolabb szintén két sor Toi-toi wc. Elméletileg szelektált hulladékgyűjtés is folyik, ott vannak a kék, sárga és zöld konténerek, gyakorlatilag viszont mindegyik púposan tele van. Alighanem ez magyarázza azt is, hogy a földön mindenhol elszórt szemét, leginkább műanyag palackok és zacskók.





És minden teli van emberrel. Érdekes módon legkevésbé a sátrak környékén, talán hogy a bent pihenőket hagyják aludni, talán amiatt, mert a tábor elé települt ki két városi gyorsétterem is, így ide koncentrálódik az élet: a büfék pljeszkavicát sütnek, azaz „szerb hamburgert," illetve vizet és üdítőt árulnak. Az árak, amik egy magyar feliratú árlistán vannak feltüntetve, talán egy kicsit magasabbak, mint beljebb a városban, de a 600 forintos hamburger így sem drága: rendes férfitenyérnyi benne a vaslapon sült fűszeres pljeszkavica, aminek az illata bejárja a vásárteret. Az itt dolgozó kanizsai magyarok korán reggeltől folyamatosan kint vannak, amíg csak estére el nem fogy a hús. Az egyszerre 10 húspogácsát sütni tudó vaslap felett izzadó szakács elmondja, naponta több száz adagot készítenek, folyamatosan teljes kapacitáson dolgoznak.





Zsizsegő masszaként viselkedik a tömeg, állandó a jövés-menés. Fél óránként fut be egy-egy belgrádi rendszámú busz, hogy újabb csoport menekültet öntsön ki a tábor előtti buszfordulónál. A tömeg mégsem nő, mert folyamatosan mennek is el az emberek.

A menekültek továbbszállítására pályázatot írt ki a kanizsai önkormányzat, a pályázatot pedig a szomszédos Törökkanizsa egyik szolgáltatója nyerte. A cég igazgatója, Miroslav Zelen ott izzad a tömegben, és kiabál a saját buszvezetőjével. Mert az megengedte, hogy a menekültek állva utazzanak. Ez mindenkinek veszélyes: egyrészt az utasnak, hiszen eleshet, másrészt az igazgatónak magának is, mert a konkurencia szeretné megkaparintani a munkát, és árgus szemekkel figyelik a szabálytalanságokat. Ha meglátnák az állva utazó utast, már menne is a feljelentés. Nehéz fegyelmet tartani, mert a beérkező buszokat azonnal megrohanják a menekültek. Hiába világos, hogy a buszok folyamatosan járnak a két végállomás között, a menekültek türelmetlenek: mennének már, nagyon. A buszjegy egyébként 300 dínár, kb 800 forint, és senki nem kérdezi meg a menekülteket, meddig akarnak utazni: egyértelmű, hogy a horgosi körforgalomig.





Ami a busznak a végállomás, az a menekülteknek az út kezdete. A helyzet nagyon megváltozott a nyár eleje óta. Akkor még titkos találkozóhelyeken várták a menekültek, hogy beavatott taxisofőrök vigyék ki őket a folyópart közelébe Martonoson, és az őket felvezető „futókkal" menjenek át magyar területre, erdőn-mezőn, árkon-bokron, plusz egy kiszáradt folyómedren keresztül.

A magyar kormány által épített kerítés nem csökkentette a menekültek számát, de a javára írható, hogy gyakorlatilag megszüntette az embercsempészetet. Kanizsára eleve azért érkeznek a menekültek, mert tudják, hogy a két országot összekötő vasúti síneken át tudnak ballagni Magyarországra. Azt pedig könnyű megtalálni, nem kell hozzá „futó."




Velük tartok. Bár én nem először járok Horgoson, ők viszont minden valószínűség szerint igen, ez nem látszik. Ők azok, akik pontosan tudják, merre kell elindulni a körforgalomból (a Bartók Béla út felé), hogy megtaláljuk a síneket. Azt is tőlük tudom, hogy innen nincs messze a határ, talán 3 - 3.5 kilométer lehet. A térképes telefon applikációk csodára képesek.

A talpfák között a kora esti szürkületben baktatunk Magyarország és az Európai Unió felé. Figyelni kell a lépéseinket, mert a talpfák mintha nem egyenlő távolságban lennének egymástól, könnyű megbotlani. Egy ember két mankóval a hónalja alatt igyekszik, neki nyilván még fárasztóbb a síneken közlekedés. Az út mentén rengeteg eldobott tárgy, egy komplett (szemre még bőven használhatónak tűnő) babakocsi, meglepően sok lábbeli. Egy plüss nyúl. Egy csomó gyógyszer: megbontott csomagok, de a levelekről gyakran csak egy-egy tabletta hiányzik.



Az első meglepetés még a lakott részen él: a helyiek kiülnek a sínek mellé, kezükben sörös üveg, így nézik a felvonulást, tisztára mint a falunapon. Egy idősebb, vidám férfi integet a menekülők felé és összetéveszthetetlen magyaros akcentussal kiált feléjük egy barátságos „gúd lákk"-ot.

Pár száz méter múlva a talpfák szélén egy asztal, rajta palackos víz, Milka csoki és cigi. Hogy jobban látszódjon az áru az alkonyatban, az eladó zseblámpával világítja meg a boltot. Egy menekült kisfiú szalad oda, a kezében egy ötven centes. A legolcsóbb csoki 100 dínár, az olyan 80 cent lenne. A fiatal eladó, szemre maga is anyuka lehet, egy darabig nézi a pénzt, aztán a maszatos kisfiút, végül odaadja érte a csokit.

Van még egy vasúti átjáró, itt mintha rendőr állna. De nem az, hanem biztonsági őr, csak az egyenruha hasonló. Azt mondja, azt kell megakadályoznia, hogy a menekültek letérjenek itt a sínekről, és a szomszédos tanyán fészkeljék be magukat. Talán a lakókat féltik? „Nem lakik itt senki," válaszolja az őr, „ez egy elhagyott tanya, nincs is mit elvinni. De annyira vacak a tető állapota, hogy nem akarjuk, rádőljön itt egy kisgyerekre."



Ahogy közeledünk a határhoz, egyre csendesebbek és feszültebbek a sín elején még éneklő menekültek. „Nem akarunk Magyarországon maradni," mondja alkalmi útitársam, Monsur. „Magyarországon brutálisak a rendőrök, és Magyarország nagyon szegény ország," teszi hozzá. Mindezt még pár száz méterrel a határ előtt, tehát az előtt, hogy személyes tapasztalatot szerzett volna. Jelenleg az a legnagyobb problémája, hogy a táborban nem fért hozzá az elosztóhoz, nem tudta feltölteni a telefonját, és az le fog merülni. Mondom neki, hogy ne bánja, mert amíg a regisztráció zajlik, addig úgyis elveszik a telefonját. Ezen teljesen megütközik. Nem is azon, hogy elveszik a telefonját, inkább azon, hogy egyáltalán regisztrálni akarják. „Engem ne ujjlenyomatozzanak le," mondja jellegzetes angolságával, „mert én ide nem akarok visszajönni. Megyek Németországba, mother Merkel már vár." Ebben maradunk.

Monsurnak egyébként jó esélye van Németországban érvényesülni: úgy került ide a szerb-magyar zöld határra, hogy elindult hazulról a damaszkuszi egyetemre, hogy német szakos hallgatóként vizsgázzon, de útközben rajtaütött egy fegyveres csoport a buszon, amivel utazott, őt pedig tíz napig egy föld alatti börtönben tartották fogva, hogy váltságdíjat kapjanak érte. Amikor kiszabadult, már nem ment haza, hanem egyből a határ felé vette az útját. Kérdezem, milyen vizsgája lett volna, mondja irodalom, Goethe, majd szép németséggel szavalni kezd.



Szürreális az élmény a szerb-magyar zöldhatáron németül Goethét szavaló szír sráccal, ezt már csak a konkrétan a semmiből mellettünk landoló kisbusz tudja űberelni, amiből - ahogy a sötétben látszik - egy középkorú férfi és két nő száll ki, az egyik nő hajában csavarók. A kisbusz ajtaján magyar feliratú matrica, talán „városüzemeltetés" vagy valami hasonló áll rajta. Hatos csomagokban hoztak vizet a menekülteknek, hosszú percekig pakolják ki a csomagtartóból. Kérdezem is tőlük, hogy tényleg az ökorányzatnak dolgoznak-e. „Hát úgy is lehet mondani. Én vagyok a polgármester, ez pedig a feleségem és a lányom," mutatja be Bacskulin István a családját. „Én sajnálom ezeket az embereket, azért hoztuk a vizet is" mondja, „de írja meg, hogy sok kárt tesznek a gyümölcsösökben, tavaly például 3 és fél tonnát szüreteltek itt a gazdák, idén meg semmit. Ha a menekült leszed egy barackot, váljon egészségére, de hát ugye öt menekült az már öt barack, az pedig egy kiló. Itt meg naponta ezren mennek keresztül. Képzelheti. Az az igazi baj, hogy senki nem kárpótolja ezeket a termelőket."

Közben meg is érkezünk a határra, legalábbis úgy tűnik, mert magyar rendőrök állítanak meg. A híres GYODÁ-t egyelőre nem látjuk sehol, de hát sötét van. Egy rendőrautó áll a sínek mellett helyzetjelzővel, három szájmaszkos rendőr pedig zseblámpával világít a menekültek irányába.

Monsur egy pillanatig megdermed, de kiderül, a rendőrök simán engedik őket belépni. Engem viszont kiszúrnak, mondom is, hogy magyar vagyok. „Hát útlevele van?" kérdezi az egyikük. Már mutatnám, amikor nem barátságtalanul, de mégiscsak határozottan rámmordul: „Na akkor húzzon vissza a határkő mögé. Vegye úgy, hogy nem láttam, hogy átjött, mert már tartóztathatnám is le." Valóban, a hátam mögött a zseblámpa fényében feltűnik egy térdmagasságú fehérre meszelt oszlop a sínek mellett, az egyik oldalán egy M betű, a másikon PC, azaz a Republika Srbija cirill betűs rövidítése, a tetején pedig egy fekete vonal - ez maga a határ. A zseblámpa fényében megcsillan a NATO-drót is: a sínektől olyan tíz méterre érhet véget, és itt már nem is három tekercs van egymás felett, hanem - ha jól látjuk a sötétben - csak egy.

A rendőr szerencsére inkább a menekültekkel foglalkozik, teljesen jó angolsággal és higgadtan magyarázza, hogy nem kell félniük a regisztrációtól és a tábortól. A menekültek inkább nem hiszik, mint igen, és a rendőr háta mögött osonnának el. Nincs idegeskedés, a rendőrök nem foglalkoznak különösebben az elsomfordálókkal. Magyar területen már csak fél kilométer a sínek mentén az első országútig, az balra az M5-ös autópálya benzinkútjához visz, jobbra Röszkére.

Mi a magyar útlevelünkkel itt nem tudunk átmenni, visszafordulunk. Elbúcsúzunk Monsurtól, vele legközelebb a Keleti előtt találkozunk egy pár nap múlva: elmondja, hogy megúszta a regisztrálást. Látta, hogy az útnál a rendőrök várják őket buszokkal, ezért két társával az út menti kukoricásba vetették be magukat. A rendőrök nem törték magukat, hogy megtalálják őket, ők pedig kivárták, hogy tiszta legyen a levegő, és hajnalban kisétáltak a benzinkútra, ahonnan egy taxisofőr 300 euróért felvitte őket Budapestre - ez gyakorlatilag annyi, mint amennyibe egy teljes áron felszámolt vidéki visszautas taxiutazás került volna.

Mire visszatérünk a kanizsai táborba, csend van, kevesen maradtak, a büfék is bezártak, egy ócska Yugo rendőrautónak támaszkodik két hulla fáradtnak tűnő, félretolt tányérsapkás, cigiző járőr.

Reggel nyolc felé érkezik az első busz Belgrádból.