Estére ez gyökeresen megváltozott. Már a szerb határra sem engedtek be minket. Ahogy torlódott a kocsisor, egyre messzebb és messzebb álltak meg a Horgosról a menekülteket ideszállító buszok. Este kilenc felé már tízpercenként érkeztek, egyszerre újabb 40-50 embert kiöntve az útra. A határőrök kezdetben azt mondogatták, hogy „mindjárt" engedik az autóforgalmat is, aztán a „mindjárt" „két óra múlvára" változott, két óra múlva pedig villogó kék fények jelentek meg Horvátország irányából, és a két országot összekötő Duna-híd közepén keresztbe állt két rendőrautó.

Horvátország kapitulált, lezárta a határait.

Bár légvonalban csak 30-40 kilométer innen Pélmonostor (Beli Manastir), visszakanyarodva Magyarország felé, 130 kilométeres kerülőt kellett tennünk, hogy megérkezzünk a közel-keleti menekültek drámai vonulásának legújabb állomására. A menekülttábort könnyű volt megtalálni: gyakorlatilag az egész baranyai városka egy nagy menekülttáborrá változott. A főút szélén is egymás mellett álltak az összecsukható, khaki színű katonai ágyak - olyan volt, mint egy strand, a víz felé fordított „nyugágyakkal." Mindenhol ezek az ágyak, még a Crodux benzinkút kútoszlopai között is. Itt mostanában tankolni nem lehet, de a biztonsági őr szerint nincs nagy gáz, a shop megnövekedett forgalma kárpótolja a gazdát.

A menekültek összetétele a szokásos: fiatal férfiak, és fiatal családok, néha egészen kicsi gyerekekkel. Ahmet például 7 hónapos (mennyi lehetett, amikor útnak indultak?), és az anyukája az apukáját keresi. A horvát rendőrök segíteni próbáltak a határon, előre terelték a nőket és a gyerekeket, és kényelmes rendőrségi mikrobuszokkal hozták őket a táborba. Az apuka azonban másnap délre sem érkezett meg, nem is tudják, merre lehet. A telefon náluk van, a pénz nála. Az is lehet, egy másik táborba került.

A menekültek sötét folyóként áramlanak a kisváros főutcáján, aminek a végén a pályaudvar található. Azt mondták nekik, hogy innen mennek tovább Zágrábba. Bár a magyar határ legfeljebb 20 kilométerre van, nem akarnak arra menni. „Hungary not good," véli egyik új barátunk. Ő ott volt a horgosi ostromnál is. „No people from Syria, people from Afghanistan," mesélik, ki a felelős a pár nappal korábbi eseményekért. És igazán sorry mindenkinek, nem akartak ők semmi rosszat.

A várakozás, az állandó és egyre hosszabb várakozás viszont lassan felőrli az idegeiket. Beszélgetőtársaink mindig mosolyognak, de amikor befut a Zágráb felé tartó vonat, elszabadulnak az indulatok. Dél van, de ez ma még csak a második vonat, és ez is mindössze két kocsiból áll. Magyarul „Piroskának" hívjuk (bár ez Horvátországban speciel kék). Talán ha száz embert tud elvinni. Márpedig itt több ezren lehetnek. És mindenki nagyon menne. Még be sem érkezett a vonat, amikor a menekültek már a peronon tülekedtek. A rendőröknek gumibottal kellett odamenniük - a reggeli vonatnál a pillangókés is előkerült, jobb az ilyet megelőzni. Az igazán életerős fiatalemberek nem is a peron felől rohamoznak, hanem a túloldalról, a félig nyitott ablakon bemászva-bekúszva. A rendőrök nem tudják, mit kellene tenni: leszedni a szabálytalankodókat, vagy segíteni nekik, hogy legalább a nyakukat ne törjék ki? A száz fős vonat 12 másodperc alatt telik meg - Guiness - rekord, alighanem. Amikor nagy dudálás közben kihajt a vonat, kicsit lenyugszik a tömeg.

„Legfeljebb itt maradunk," mondja egy idősebb menekült. Eddig mindenki Németországba igyekezett, vagy északabbra. Igaz, eddig leginkább angolul kommunikálni tudókkal beszéltünk csak, most viszont ide sodorta a szél Magdát, a lengyel Gazeta Wyborcza riporterét, aki anyanyelvi szinten beszél arabul. Ez az idősebb ember, aki Hamid néven mutatkozik be, meg tudna lenni Horvátországban. Hallotta, hogy erős itt a turizmus, és ő otthon vendéglátással foglalkozott: ha szakácsként vagy pincérként nem is, de mosogatóként, takarítóként biztos rögtön beválna. Szokatlanul józan gondolkodás. Fogytán a pénzük, mondja, fárasztó, nagyon fárasztó az állandó vándorlás, ahogy az államok egymás között tologatják őket, ahogy minden határon, minden átszállás előtt órkát, sőt újabban napokat várakoztatják őket. Amíg a korábbi helyszíneken mindenki a telefonját nyomkodta, Beli Manastirban szinte senki: nincs már pénzük újra helyi SIM-kártyát venni, és nincs már türelmük újra kitapasztalni, milyen beállításokkal csalható ki az internet. Nem is pontosak az információik, nemigen tudják elhelyezni magukat a térképen, sem a határokhoz képest, pláne nem a vágyott Németországhoz képest. Mennek, amerre viszik őket. Most éppen Zágrábba, aztán majd tovább Szlovéniába. Ha engedik őket.

A város egyébként ad magára: ellentétben korábbi tapasztalatainkkal, Pélmonostoron rengeteg szemetest helyeztek ki - nincs is akkora szemét, mint a vonulás eddigi állomásain. A szemetesek mellett szépen rendben, külön gyűlnek a meg nem ivott üdítők, el nem fogyasztott csipszek - ez még jól jöhet a szegényebbeknek, akik már ilyet nem engedhetnek meg maguknak. Közben újra élénkül a terep: három autóbusz gördül be, eszéki rendszámmal. „Mikor indul, mikor indul," faggatják a menekültek a napszemüveges horvát rendőrnőt. „Tíz perc múlva," jön a válasz. „És hová megy, hová megy?," kérdezik. „Az Európai Unióba," jön a lakonikus válasz.

Mindenki újra reménykedik.