A szerző, Lee Drutman, ismert figura a politikai lobbizás megújítása és más amerikai reformprogramok terén is. Azt javasolja, hogy a látványos vitaműsorok helyett, vagy mellett, dobják az elnökjelöltségre pályázókat a mélyvízbe. Egy krízis szimulációba, ahol megismerszik, ki hogyan teljesít nyomás alatt, ki milyen vezető a valóságban. A jelöltek tökéletesen felkészülnek a tévévitákra, begyakorolt gesztusok, hatásos végszavak, előre betanult, de spontánnak ható visszavágások kommunikációs arzenáljával állnak ki a színpadra, a vitákat követő héten pedig mindenki azt elemzi, ki nyerte a vitát, ki hogy teljesített a nézők szemében.

Egy krízis szimuláció ugyanakkor egészen más helyzetet teremtene. A javaslattevő kész forgatókönyvet is kidolgozott tervének alátámasztására. Az elképzelés szerint váratlan katasztrófa történik az Egyesült Államokban: sok áldozatot követelő terrortámadás egy Chicago-i buszon, vagy kibertámadás éri az áramelosztó központot Atlantában a nyári kánikula idején. Esetleg fizetésképtelenné válik pár középméretű pénzintézet. A tökéletes szimuláció részeként színészek, szakértők, elemzők is részt vesznek a játékban és így teremtenék meg a krízis valós illúzióját.


Az ehhez hasonló krízis szimulációk egyáltalán nem ritkák az üzleti életben, a komolyabb, nagyobb kockázattal futó vállalkozások évről évre tartanak krízistréningeket, átnézik, gyakorolják, aktualizálják az úgynevezett kríziskommunikációs-, vagy válságforgatókönyveket, elvégzik a szükséges kockázatelemzést, rizikósúlyozást. A szimulációt sok esetben a szakértők, pszichológusok és trénerek mellett kiváló szoftverek is támogatják, amelyek képesek utánozni a közösségi média felületeit, a híroldalakat, a hirtelen túlterheltté váló email postafiókokat. Akár mindezt még megspékelik folyamatosan csengő telefonhívásokkal is. Előfordul az is, hogy a szimulációra nem is a megbeszélt időben kerül sor, hanem akár hajnali négykor kapnak riasztást az érintettek, akikért sofőr száguld, hogy bevigye őket a központi válságszobába.

Az általános tapasztalat azt mutatja, hogy átlagosan két óra elteltével a tréning résztvevői a krízisszituáció tökéletes illúziójába kerülnek, tetőfokára hág a feszültség, mindenki elfelejti, hogy egy mesterségesen előidézett helyzet részese. Az igazság pillanata tehát a tréning harmadik órájában kezdődik. A szereplők ekkor már ingerültek, egymás torkának ugranak, egymásban találják meg az elkövetett hibák felelősét. És persze itt derül ki kristálytisztán, hogy ki képes valódi vezetőként jó és higgadt döntéseket hozni. A kríziskezelést aztán szakértők és pszichológusok értékelik, elemzik. Mindez egyfelől jó tapasztalatot, gyakorlatot biztosít a tréning résztvevőinek, egyúttal információt ad a menedzsmentnek a teljesítményértékeléshez, a karrierkilátásokhoz is.

Az amerikai elnökválasztási kampány egyik központi kérdése szokott lenni, hogy „vennél-e használt autót ettől az embertől?". Az amerikai választók bizalmának legfőbb fokmérője, hogy a kandidáns elég hiteles figura-e, megbízna-e benne egy akár csak közepesen fajsúlyos döntési helyzet esetén. Az elnök-jelölti tévéviták heteken-hónapokon át gyakorolt forgatókönyve jószerivel azt az egy célt szolgálja, hogy az előre betanult modulokon és politikai programelemek szlogenjeinek eldurrantásán keresztül melyik jelölt tudja a választók relatív többségével elhitetni, hogy tőle érdemes használt autót venni, szándékai tiszták, előélete makulátlan, autója megkímélt, újszerű állapotban van.

A The Washington Post által felvetett krízis szimulációban az aspiránsok viszont valóban kimutatnák a foguk fehérjét, a választók megismerhetnék vezetői képességeiket, vérmérsékletüket, személyiségüket, így fairebb lehetne a választás. Amit, mint kutatások tucatjaiból tudjuk, úgyis az a jelölt fog megnyerni, aki pár centivel magasabb.

Bőhm Kornél
a Spindoc Kommunikációs Hálózat alapítója