- Az általános vélekedés szerint a magánegészségügy a gazdagok kiváltsága. Miközben önök honlapjukon (a FoglaljOrvost.hu weboldal privátorvos-közvetítéssel foglalkozik - a szerk.) magánorvosok elérhetőségeit kínálják, nem kapták még meg, hogy a gazdagok szekerét tolják?
- De igen. Amikor hirdetünk, főleg a közösségi oldalakon, minden esetben megkapjuk: „Miközben én harminc éve fizetem a tb-t munkavállalóként, dögöljek meg az állami rendszerben?" Próbáljuk elmagyarázni, valójában sokat köszönhetünk a magánszolgáltatóknak, amelyeket a tiltottból a tűrt, de inkább a támogatott kategóriába kellene átsorolni. Vajon mi történne, ha azok, akik például magánúton veszik igénybe a fogászati kezelést, hirtelen rászabadulnának az állami szakrendelésre? Valószínűleg mindenkinek lyukas lenne a foga, hiszen már nincs meg a helyzet kezeléséhez állami szinten a szükséges kapacitás. Éppen ilyen a helyzet a nőgyógyászat esetében is, ahol egyébként a szolgáltatásért a betegek 80 százaléka valamilyen módon fizet. A hölgyek 40-50 százaléka az egyébként fontos szűrővizsgálatokkal nem az állami kapacitásokat terheli le. Más szakterületeken nem biztos, hogy ilyen arányokat találunk, de érdemes tudni: minden egyes magánszolgáltatót választó egyén megtakarítást jelent a közös kasszában.

- Mi lehet az oka annak, hogy a magánegészségügy ilyen ördögi módon jelenik meg a társadalom szemében? Ez a politika felelőssége, vagy valóban megfizethetetlenek ezek a szolgáltatások?
- Azt gondolom, hogy már az oktatásnál kell keresnünk az okokat. Az orvosok felesküsznek a gyógyításra. Évekig azt hallják: mindenkit meg kell gyógyítani, s hogy ez állami feladatkör. Ám ez nem jelenti azt, hogy megélhetési nehézségeket kellene okoznunk a doktoroknak. Ma az egyetlen valós alternatíva a magánszektor, bár ezt az orvosok egy része is nehezen vallja be, a váltást pedig kényszervállalkozásnak élik meg. Jelentős változásnak lehetünk tanúi, mert míg korábban a betegek is úgy gondolták, hogy a magánorvoslás rosszabb minőségű az államinál, mára ez a vélekedés megváltozott. Erre persze rásegített a közösségi ellátás nem éppen javuló tendenciája is. Valóban a politika hangoztatja, hogy „a gyógyítás nem üzlet", de egy magánvállalkozástól nem várható el, hogy az emelt szintű ellátását is ingyen adja, s ne akarjon megélni az orvoslásból. Ketté kell választani az állami szerepvállalást és az üzletit. Nem ördögtől való a vállalkozás és a haszon, még akkor sem, ha a politika valóban ezt sulykolja az orvosok és a betegek fejébe is. A valóság pedig azt mutatja, ha nem is olcsó, de számtalan területen megfizethető a magánszolgáltató. Főleg, ha az árba beleszámítjuk, hogy mennyi várakozást, idegeskedést és kiesett munkaórát spórolunk meg magunknak ennek igénybevételével. Nem beszélve arról, hogy esetleg jobb eszközöket, felszereltséget találunk, ami gyorsabb gyógyulást is jelenthet.

- Kutatásukban 12 százalékra mérték azok arányát, akik kacérkodnak a magánellátással. Mekkorára tehető most ez az érték, s mit lehet tudni az igenlők társadalmi státusáról?
- Már 15 százalék azok aránya, akik - ha lehetőségük lenne rá - csak és kizárólag a magánorvoslást választanák, bár nyilván az onkológiai ellátás vagy egy szívtranszplantáció esetében ez nem lehetséges. Tehát bizonyos területek kimaradnak ebből a körből. Egyébként azt látjuk, hogy a középrétegek egyre nagyobb számban képviseltetik magukat.

- Lemaradtunk valamiről? Ilyen mértékben javult volna a jövedelmi helyzet?
- Az áll inkább a háttérben, hogy senki sem engedheti meg magának, hogy beteg legyen. Ha valaki kiesik a munkából, fél az állásvesztéstől. Inkább kifizeti a magánorvosnak a 10-15 ezer forintos vizsgálati vagy vizitdíjat és végez két nap alatt, mint hogy hetekig várakozzon akár munkaképtelenül a kezelésre.

Az teljes interjú a Figyelő legfrissebb számában olvasható!