- Mi lehet az oka annak, hogy a magánegészségügy ilyen ördögi módon jelenik meg a társadalom szemében? Ez a politika felelőssége, vagy valóban megfizethetetlenek ezek a szolgáltatások?
- Azt gondolom, hogy már az oktatásnál kell keresnünk az okokat. Az orvosok felesküsznek a gyógyításra. Évekig azt hallják: mindenkit meg kell gyógyítani, s hogy ez állami feladatkör. Ám ez nem jelenti azt, hogy megélhetési nehézségeket kellene okoznunk a doktoroknak. Ma az egyetlen valós alternatíva a magánszektor, bár ezt az orvosok egy része is nehezen vallja be, a váltást pedig kényszervállalkozásnak élik meg. Jelentős változásnak lehetünk tanúi, mert míg korábban a betegek is úgy gondolták, hogy a magánorvoslás rosszabb minőségű az államinál, mára ez a vélekedés megváltozott. Erre persze rásegített a közösségi ellátás nem éppen javuló tendenciája is. Valóban a politika hangoztatja, hogy „a gyógyítás nem üzlet", de egy magánvállalkozástól nem várható el, hogy az emelt szintű ellátását is ingyen adja, s ne akarjon megélni az orvoslásból. Ketté kell választani az állami szerepvállalást és az üzletit. Nem ördögtől való a vállalkozás és a haszon, még akkor sem, ha a politika valóban ezt sulykolja az orvosok és a betegek fejébe is. A valóság pedig azt mutatja, ha nem is olcsó, de számtalan területen megfizethető a magánszolgáltató. Főleg, ha az árba beleszámítjuk, hogy mennyi várakozást, idegeskedést és kiesett munkaórát spórolunk meg magunknak ennek igénybevételével. Nem beszélve arról, hogy esetleg jobb eszközöket, felszereltséget találunk, ami gyorsabb gyógyulást is jelenthet.
- Kutatásukban 12 százalékra mérték azok arányát, akik kacérkodnak a magánellátással. Mekkorára tehető most ez az érték, s mit lehet tudni az igenlők társadalmi státusáról?
- Már 15 százalék azok aránya, akik - ha lehetőségük lenne rá - csak és kizárólag a magánorvoslást választanák, bár nyilván az onkológiai ellátás vagy egy szívtranszplantáció esetében ez nem lehetséges. Tehát bizonyos területek kimaradnak ebből a körből. Egyébként azt látjuk, hogy a középrétegek egyre nagyobb számban képviseltetik magukat.
- Lemaradtunk valamiről? Ilyen mértékben javult volna a jövedelmi helyzet?
- Az áll inkább a háttérben, hogy senki sem engedheti meg magának, hogy beteg legyen. Ha valaki kiesik a munkából, fél az állásvesztéstől. Inkább kifizeti a magánorvosnak a 10-15 ezer forintos vizsgálati vagy vizitdíjat és végez két nap alatt, mint hogy hetekig várakozzon akár munkaképtelenül a kezelésre.
- Milyen igényei lehetnek manapság egy tudatos betegnek?
- Például fontos szempont, hogy a vizsgálat tovább tartson három percnél. A rövid vizitnek pedig nem az orvos felületessége az oka, hanem mert nincs több ideje. Egy magánrendelés esetében adott a 15-20 perces beszélgetés, a beteg úgy érzi, odafigyeltek rá és meghallgatták.
- A jó orvos-beteg kapcsolat, a bizalom a doktor irányába, a gyógyulásba vetett hit kis túlzással félsiker.
- A pozitív nexus esetében valószínűbb a gyógyulás és a terápiás útmutatás betartása is. A betegnek együttműködőnek kell lennie, ennek nagyobb az esélye, ha olyan orvos kezeli, akiben bizodalma van.
- Sajnos bizonyos körülmények között nagyon sok pénz a már említett 15 ezer forint. De tényleg olyan elérhetetlen a privát gyógyulás lehetősége egy átlagos keresetű magyar ember számára?
- Az országos átlag a 8-12 ezer, míg a budapesti vizsgálati díj inkább a 15-18 ezer forintos sávban mozog. Az alacsonyabb díjazást egyre többen ki tudják gazdálkodni, a gond akkor adódik, amikor a beteg egy-két kezelés után visszakerül az állami rendszerbe. Egy adott eszközös vizsgálat vagy egy kis műtét valóban nagyon drága lenne magánúton.
- A szülés még egy olyan terület, ahol nagyon mélyen kell a zsebbe nyúlni.
- Évente közel ezer magánszülés - tehát ennyi esik ki az állami ellátórendszerből - történik Magyarországon. Az árazás 400 ezer forinttól kezdődik, ez kis túlzással egy nagyon drága nyaralás ára. Ez valóban hatalmas összeg, ami a lakosság nagy részének mindig is megfizethetetlen lesz. Viszont összehasonlítható számításaink alapján az derült ki, hogy az állami szülés esetében a kismamák jelentős része így vagy úgy, de 100-200 ezer forintot mindenképpen kifizet. Plusz viszi magával az ennivalót, a toalettpapírt, mindent, amire szüksége lehet. Magánúton mindez adott; számla ellenében egy összegben be kell fizetni a díjat. A közvélekedéssel ellentétben csupán kétszeres szorzóról beszélhetünk a két terület között.
- A magánrendszer bizonyos szinten való támogatott térnyerése alkalmas lenne arra, hogy visszafogja a borítékot?
- Az átláthatóság a betegek által is fontosnak tartott szempont; a tiszta keretrendszer a kívánatos, ahol publikus az árlista, és nem érheti őket meglepetés. Hálapénz esetében a páciens nem lehet biztos abban, hogy túl sok vagy kevés pénzt tett a borítékba, s hogy azért mit kap a nap végén. A változáshoz a betegtársadalom közreműködésére is szükség van: ne akarjanak mindent okosban elintézni, ahogy mondjuk egy lakásfelújítás esetében. Éppen ez az összekacsintás vonul végig az egészségügyön is: feketén fizetjük az orvosainkat, mert azt gondoljuk, hogy ez így rendben van.
- Elképzelhető, hogy nagyfokú az információhiány a betegeknél azzal kapcsolatban, hogy mi mennyibe kerül, és hogyan érhető el a magánszektorban? Miközben odaadja a borítékot akár 20-25 ezer forinttal, nem tudja, hogy egy magánvizsgálat ennek akár a feléből is megvan egész napos ácsorgás és idegbaj nélkül is.
- Az egészségügy egyik legnagyobb problémája, hogy nem demokratikus az információkhoz való hozzáférés. Fű alatt, ismerősökön, rokonokon keresztül történik a tudásszerzés. A szomszédasszonytól kérdezzük meg, hogy mennyit kell a doktor úrnak fizetni.
- Milyen viszonyban áll egymással a paraszolvencia és a legálisan kifizetett vizsgálati díj?
- Ezek az összegek néha meglepően közel vannak egymáshoz. Gondoljon bele: ha 5000 forintot teszünk a borítékba, de ugyanazt a kezelést egészségpénztári számlára 8000 forintért is elvégeztethetjük, akkor már nem is beszélhetünk különbségről. A betegekben ott van a félelem, hogy milyen drága az egészségügy, miközben olyan kiegészítőkre költenek pénzt, amelyek talán nem is hatásosak. Holott egy vizsgálat adott esetben életet is menthet.
- Nagyot változott a világ: egy friss mérés szerint a társadalom többsége már támogatná a vizitdíjat, miközben 2008 után kevés gyűlöletesebb kifejezés létezett a közbeszédben. Mi történhetett? Hol van a helye a vizitdíjnak, s ez kiszűrné-e azokat, akik hobbiból ülnek be a rendelőkbe?
- Jelentős gondolati váltásnak vagyunk tanúi. Egyre őszintébbek vagyunk önmagunkkal, és belátjuk, hogy az egészségügy pénzbe kerül. Néhány éve magunknak sem vallottuk be, hogy a gyógyítás is szolgáltatás. A tanulási folyamatot senki sem kerülheti el; az egészségünkért mi vagyunk a felelősek, amiért aktívan tennünk is kell, nem szabad minden megoldást az orvosoktól várni. Az új szemléletnek része az anyagi felelősségvállalás is. Azt is egyre többen tapasztalhatják, hogy a rendszerben korábban bejáratott szívességi hálózatok kezdenek összeomlani. Bezárulnak a szürkezónák kapui, ahol az orvos szívességből műtött, és a beteg bátran előállt a kívánságaival. S ma már csökkent a doktorok játéktere is.
- Milyen lehetőségei vannak annak a temérdek szerencsétlen sorsú embernek, aki minimálbéren - amelynek a nettója nem éri el a létminimum szintjét - tengődik, de legalábbis hónapról hónapra él? Velük mit tud kezdeni a magánegészségügy?
- A magánrendszer nem tudja megoldani a szociális kérdéseket, de abban nagyon nagy szerepe van, hogy akik a középosztályhoz tartoznak, aktívak s van munkahelyük, azokat át tudja venni és képes kezelni. Ezzel tehermentesíti az állami ellátórendszert. Az állam valószínűleg továbbra is működteti a mentőszolgálatot, az onkológiai ellátórendszert vagy a nagyon jól funkcionáló gyermekorvoslást a kiváló szakemberekkel. A bőrgyógyászat, a kisebb esztétikai beavatkozások s úgy általában a nem halálos betegségek kezelése egyre inkább átcsúszik a magánorvoslásba.
- Vannak számítások arra, hogy mekkora összeg marad az állami kasszában a magánegészségügy elfogadottabbá válásával?
- Ezt inkább megfordítanánk. Arra vannak adataink, hogy Magyarországon 35 százalék a teljes egészségügyi kiadáson belül a magánköltés aránya, tehát minden egyes egészségünkre fordított 100 forintból 65-öt áll csak az állam. Miközben azt hangoztatjuk, hogy ingyenes az egészségügy. Az OECD-országokban ez az arány akár 30 százalék alatti is lehet. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy az államkasszában a magánköltéseink feleslegként jelennek-e meg.