Look up here, I'm in heaven - nézz fel, a mennyben vagyok - hangzik az új lemez egyik sora. Pár napja jelent meg, pár napja halt meg. Ha nem David Bowie-ról lenne szó, azt mondhatnánk, hogy kísérteties. 1947. január 8-án született. 2016. január 10-én hunyt el. Sokféle búcsú van. Johnny Cash például öngyilkos akart lenni, amikor imádott felesége, June Carter a halál szélén állt már. June csak annyit kért tőle, hogy fejezze be a lemezt, amin éppen dolgozik. Befejezte. Meghalt. Nem kellett önkezével véget vetnie az életnek.

Bowie tudta, hogy meg fog halni, 18 hónapja tudta, hogy rákos. Nyilván jó orvosai voltak, pontosan felkészítették az időzítésre. Mi járhat ilyenkor egy ilyenkor egy ekkora kaliberű ember fejében? Még utoljára nyomot hagyni? Egy hozzá méltó búcsúlemezzel? Vagy inkább a túloldal felé fordítja már fejét? Ki tudja.

A '80-as években Magyarország egyik fele büdös csöves volt alföldi papucsban, kockás ingben, Trapper farmerban. A másik fele meg büdös, parfümszagú digó volt az Ecserin vett Ritt és Casucci répafarmerban. Mi akkor már nem voltunk büdös punkok. Az azóta halott Nagy Attila Kristófhoz jártunk fel - Attila út 20 -, The Stranglers és Bowie lemezeket hallgatni, míg el nem ájultunk az inhalált vodkától. Meg a szintén halott Király Tamás New Art Stúdiójába jártunk a nagypapa nadrágjáról levett bő nadrágokért és zakókért. Tanultunk elegánsnak lenni úgy, ahogy a szüleink soha nem voltak képesek azok lenni. David Bowie-tól tanultuk, hogy hogyan kell elegánsnak lenni. Hogyan kell kívülállónak lenni úgy, hogy nem vagyunk kívülállók. Hogy kell úgy jelen lenni valahol, hogy nem is vagyunk jelen. Pont annyi ideig maradni, hogy ne legyünk feledhetőek. Tőle tanultunk nyomot hagyni. David Bowie-nak ez sikerült. Nekünk nem biztos, hogy fog.

A cikk megjelent a Figyelő legfrissebb számában!