Az amerikai előválasztási kampány első, szimbolikus megmérettetése ugyanis nem várt fordulatot hozott. Miközben nem fedte fel a mezőny egyértelmű esélyeseit, a verseny uralkodó narratíváját eldöntötte. A 2016-os kampány nem fogja magán hordozni a 2008-as választások felemelő, történelmi hangulatát, ellenben sosem látott dühvel fordul a fennálló rend ellen.

„NINCS TÖBBÉ JÓFIÚ"
Semmi nem figyelmezteti jobban a politikusokat és elemzőket arra, hogy nincs lefutott választás, mint amikor látványosan félrecsúsznak az előrejelzések. A két legesélyesebbnek kikiáltott jelölt közül elsőre egyik se tudta beváltani a szavazáshoz fűzött reményeit, holott a Clinton kampány számára a négy évvel korábbi csúfos állambéli vereség után fontos lett volna egy egyértelmű győzelem. Nem mintha elsöprő főlényre számítottak volna, a holtverseny lehetősége azonban fel sem merült a fejekben. Republikánus részről ezzel szemben, a hóbortjairól elhíresült iparmágnást, Donald Trumpot, szinte minden közvélemény kutató cég győztesnek prognosztizálta, mégis az a konzervatív, vallásos Ted Cruz ünnepelhetett az est végén, aki mindvégig arra építette stratégiáját, hogy a Trump-lufi kipukkanását követően konzervatív alternatívaként begyűjtse támogatóit. Miközben a demokraták részéről előkerült az újraszámlálás lehetősége, republikánus oldalon pedig, hogy Cruz félrevezető állításokkal diadalmaskodhatott, a kampánybuszok már robogtak is tovább New Hampshire-be, s egy minőségileg más verseny vette kezdetét, mint azelőtt. Vége a magát szocialistának mondó Bernie Sanders és a progressziót képviselő Hillary Clinton kölcsönös udvariaskodásának, s a republikánus párt elitellenes jelöltjei egy emberként zúdítottak sortüzet az iowai mérkőzésből nevető harmadikként kijövő Marco Rubiora annak érdekében, hogy kiszorítsák a versenyből. A gyengélkedő kampányú Jeb Bush mellett, a fiatal, jól fésült jelölt ugyanis kezdi kinőni magát a párt elitszámára leginkább elfogadható szereplővé. Egyáltalán nem véletlen a kiállását célzó karaktergyilkosság. Rubio egy előre programozott robot, mondják, hiszen az egyre személyesebb vita lényege, hogy a jövőben is a fennálló politikai, gazdasági és média elit (establishment) érdekei lesznek meghatározóak az amerikai politikacsinálásban, vagy felülkerekedhetnek az ellenük küzdő, „külsős" jelöltek hangja?

AZ ELLENZÉK FELFUTÁSA
A gazdasági válság óta egyik párt elitje sincs abban a helyzetben, hogy képes legyen ráerőltetni akaratát az induló jelöltek többségére. Generációs torlódások, és belső megújulás képtelenség miatt nem tudtak kitermelni új, izgalmas jelölteket, miközben sorra szállnak be a politika világáról kívülről érkezők a versenybe, mondván majd ők megjavítják a rendszert. Emiatt lehet olyan érzésünk, hogy elszabadult hajóágyúk ellen hadakoznak a pártok. Sokan nem is képesek felfogni, hogy Trump vagy Sanders idáig jutottak a kampányban. Nem véletlen, hiszen a legtöbb külsős rendszerint kikopik a küzdelemből. Elfogy a támogatásuk, nem kapnak megfelelő médiafelületet, vagy egyszerűen csak nem életszerű, hogy valaha elnökök legyenek. Mielőtt azonban egy az egyben leírnánk őket, jegyezzük meg, hogy a változást ígérő szlogenjeivel 2008-ban Barack Obama éppúgy az establishment ellenes táborba tartozott, mint ma Sanders, még ha a későbbiekben úgy simult bele a washingtoni munkamenetbe, mint vaj a késbe.  Nem az establishment ellenes jelöltek megjelenése az újdonság tehát, hanem, hogy ilyen mennyiségű külsős indult egyazon választási versenyben. A 2016-os kampányban eddig sosem látott sikerre tettek szert a komolyan vehető, jól finanszírozott önjáró jelöltek, akikre nincs a pártok befolyásos személyeinek hatása. Így eshetett meg, hogy az egyébként homlokegyenest ellentétes álláspontot képviselő Ted Cruz és Bernie Sanders az iowai eredményhirdetést követően szinte szóról szóra ugyanazt az üzenetet fogalmazta meg választói közönsége számára. Az Egyesült Államok következő elnökét nem a média, és nem a politikai, gazdasági elit fogja megválasztani, hanem az emberek.

Kérdés, hogy együttes erejük elég lesz-e ahhoz, hogy felvegyék a harcot a folytonosságot képviselő jelöltekkel szemben és ígéretük szerint visszafoglalják a politika grundját az átlagemberek számára. Ha Hillary Clintont kérdezzük, biztosan nem. Érvelése szerint habár valóban jól csengő és népszerű, amit a fiatalok által szinte rocksztárként tisztelt, 74 éves Bernie Sanders mond, nincsenek konkrét javaslatai megvalósításukra, vagy, ha vannak is, azokat sosem fogja tudni megvalósítani a washingtoni elittel szemben.

Bernie Sanders azonban nem hátrál, hiszen Hillary Clinton pontosan annak a politikai kasztnak a megtestesítője, amelyet szeretne kikergetni a Fehér Ház és Washington környékéről. Bill és Hillary Clinton sokak számára ugyanis annak szimbóluma, hogyan szivárognak be egyre inkább a vállalati és magán érdekek az amerikai politikába. Nem segít az üzenet cáfolásában Clintonnak, hogy nemrég egy nyilvános fórum során nehezen értette, miért kellett volna visszautasítania azt a 675 000 dollárt, amit a Goldman Sachs befektetési csoport ajánlott számára három előadás megtartásáért, mondván nem tudta, hogy újból ringbe száll az elnökségért, és különben is, mindenki ezt csinálja, s hát végső soron ennyit kínáltak.

AZ ESTABLISHMENT VÉGE?
Habár annak idején elhalt az Occupy Wall Street (Foglaljuk el a Wall Street-et) nevű rendszerellenes mozgalom, a válságot követő általános elégedetlenség a politika világával szemben mai napig megmaradt. Miközben sokaknak imponál, hogy Hillary Clinton milyen politikai támogatást tud felsorakoztatni maga mögött, mások nehezen tudnak napirendre térni a fölött, amit egyesek csak „Clinton korporációnak" neveznek. Mintha a Clinton házaspár politikai pályája egy nagy családi vállalkozás lenne; a hatalom és tekintély visszaforgatása a személyes, illetve a Clinton Foundation alapítványi vagyonának gyarapításába. Mindez komoly szerepet játszott abban, hogy Bernie Sanders és tabudöntögető kirohanásai a lobbisták és „bankárkormányok" ellen ilyen népszerűségre tett szert a demokraták körében. A valaha legfőbb esélyesnek tűnő Clintont nem csak a teljes republikánus mezőny támadja, hanem immáron pártján belülről is kibékíthetetlen ellentétekkel szembesül. Nehézségeit tetézik a generációs különbségek, hogy az egyik legfontosabb szavazórétegnek számító fiatalok - azok, akik egyre inkább úgy érzik, hogy a társadalmi felemelkedés korábbi lehetősége befagyott - jóval nagyobb arányban támogatják Sanderst, mint Clintont. Olyannyira, hogy Madeleine Albright, az Egyesült Államok első női külügyminisztere, szinte megszidta a fiatal nőket, amiért cserbenhagyják Hillary Clintont. Márpedig Barack Obama mindkét kampányának tanulsága az, hogy, aki a fiatalokat meg tudja szólítani, aki képes új szavazókat bevonni a voksolásba, az indul legnagyobb eséllyel a Fehér Házért.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy épp azért, mert nem Bernie Sanders az egyetlen elitellenes induló, egyáltalán nem biztos, hogy végül nem ijednek meg a szavazók a túlságosan felforgató jelöltektől s választják mégis a kiszámítható folytonosságot. Elvégre egy Sanders-Trump verseny alapjaiban forgatná fel az amerikai politika hagyományait. Hogy végül képes lenne bármelyikük megváltoztatni, akár egy picit is a fennálló rendet? Ez a tapasztalatok alapján egyáltalán nem borítékolható. Az viszont igen, hogy egy ennyire sokszínű mezőnyben csak a március 1-én tartott úgynevezett szuperkedd nyújt majd komolyabb képet az erőviszonyok alakulásáról, amikor a legtöbb államban előválasztásokat tartanak. Mivel a voksolásban résztvevő államok az egész kontinenst lefedik, ezt tekintik az országos választások lakmuszpapírjának. A jelöltek így már most efelé kacsingatnak, s korábbi gyengébb szereplésüket itt próbálják ellensúlyozni.

Lakatos Júlia
a Méltányosság Politikaelemző Központ nemzetközi igazgatója