„Ma reggel kettőt láttam, itt a buszmegállóban igazoltatta őket a rendőr," meséli a polgármester az irodájában, amit nem egyedül használ, hanem kollégáival együtt. A „városháza" valójában alig nagyobb egy átlagos családi háznál, az udvara végében egykor raktárnak használt ablaktalan épület. Az utcán éppen szemben a 2009-ben meggyilkolt Szalma család háza.

„Rendben lehettek a papírjaik, mert a rendőrök hagyták őket," teszi hozzá Bacskulin, még mindig a két menekültről beszélve. A menekülteket Szerbia déli határán regisztrálják, ha nem is éppen az EU előírásai szerint, de hát Szerbia nem is tagja az Uniónak. Viszont kapnak egy menlevelet, amivel 72 órát tartózkodhatnak az országban. A szerb rendőrök meg nem nagyon zargatják őket még a határmenti faluban sem, nekik csak jó, ha minél előbb elhagyják az országukat.

A ma reggeli két menekült semmi azokhoz az ezrekhez képest, akik az ősz elején a vasúti sínek között mentek át itt Magyarországra. Pár napja viszont újra több száz menekült érkezett. Bacskulin szerint a szerb-horvát határról, Sidről érkeztek, ahol már napok óta várakoztak a továbbjutásra, miután Horvátország megszigorította a menekültek beléptetését, és csak napi pár száz embert fogad. „Ha nehéz bejutni Horvátországba is, akkor logikus, hogy újra Magyarországon keresztül mennek. A kerítés miatt oda is nehéz bejutni, de arrafelé legalább rövidebb az út," teszi hozzá Bacskulin.

A híradásokból kiderül, hogy mennyi menekültet fognak el a magyar szervek, de az nem, mennyi szökik át. Hogy megnézzük, mi a helyzet a kerítésnél, beülünk az önkormányzat korosodó, sötétkék Dacia Loganjába, és elindulunk „határszemlére."

Bacskulin már a kocsiban meséli, hogy Horgosnak 5 ezer lakosa lehet. „Korábban másfélszer több volt, de sokan elmentek, mert nincs itt munkalehetőség," teszi hozzá. Ez furcsa, mert a település a legnagyobb magyar-szerb határátkelő közvetlen szomszédságában található, az itteniek pedig egyformán jól beszélnek szerbül és magyarul, a polgármester szerint ráadásul „megbízhatóak és szeretnek dolgozni." De a logisztikai telepek a határ túloldalán, Magyarországon épültek fel.

Egy kis horgosi utcán hajtunk a település széle felé, ez aztán egy felüljárón át keresztezi az autópályát. Horgost elhagyva, a felüljáró túloldalán a tipikus dél-alföldi tanyavilág folytatása: szántók, legelők, gyümölcsös kertek. Nemsokára megcsillan a kora tavaszi napsütésben a kerítés a határon. Az út persze már csak földút, az előző napi esők miatt pocsolyákkal, de a kerítésig simán el lehet menni. Ott kiszállunk, és gyalogolunk a kerítés mellett.

A kerítés mellett haladva időnként kis piros címkéket látunk. Ezek azt jelzik, ahol javítani kellett a kerítést, mert korábban átvágták. Ahogy sétálunk a kerítés tövében, olyan 20-30 méterenként biztosan látni a piros jeleket. Meg az eldobált szemetet is. Rengeteg az ásványvizes palack, de az egyik helyen egy kifordított hálózsákot dobáltak el. „A térdmagasságig érő gyodára („gyors telepítésű drótakadály") egyszerűen rádobnak egy vastag kabátot vagy hálózsákot, mögötte a kerítést pedig drótvágóval simán átvágják," mutatja Bacskulin. „A magyarok nem tudják olyan gyorsan befoltozni a kerítést, ahogy a menekültek átvágják," véli a polgármester.

A határszakaszt amúgy rendszeresen takarítják a horgosi közmunkásokkal. A határ mentén több száz kiló hulladékot gyűjtöttek össze. Volt olyan munkás, aki még szívesen dolgozott volna - a menekültek által eldobált felbontatlan adomány konzervdobozokból 60 kilót gyűjtött össze. Mások az ENSZ takaróra specializálódtak, és azokat árulták ki a szabadkai piacon nevetséges áron. A takarítók mostanában kesztyűket és fogókat találnak hátrahagyva. „De nem ám kis barkácsbolti csípőfogókat," mutatja a kezével Bacskulin, „hanem ilyen 20 centis nyelűeket, amivel bármit át lehet vágni."

Hamarosan egy kapu tűnik fel a kerítésen, ami lánccal van lezárva, a lánc végén lakat. Állítólag volt olyan, hogy embercsempészek leverték a lakatot, és a sajátjukat tették fel helyette. Bár a megfelelő szerszámok birtokában - úgy tűnik - én magam is gyorsan átvágnám magam a kerítésen, a kulcsos kapu még egyszerűbbnek tűnik.

Ahogy a kerítés tövében sétálunk, a távolban a magyar oldalon egy zöld határvédelmi jármű egy pillanatra megszólaltatja a szirénáját, jelezve, hogy észrevettek minket. Amikor a határőrök hallótávolságába érünk, Bacskulin hangos jónapottal köszön és bemutatkozik, nehogy embercsempésznek nézzenek minket. Kiderül, a gépfegyveres egyenruhás képről ismeri a horgosi polgármestert. Ő maga lakitelki lakos, és Lakitelek annak idején egy permetező vontatmányt ajándékozott a testvér településnek. Ahogy a két férfi beszélget, kiderül, hogy a permetező berendezéssel fertőtlenítették Horgos köztereit, miután menekültek ezrei vonultak át a településen. A kerítésen át elbeszélgetnek arról, hogy nem egyszerű a határt védők helyzete, nem lehetnek ott egyszerre mindenhol. Egyetértenek abban, hogy a menekültek eltökéltek, és ha menni akarnak, élő erővel nem lehet megállítani őket, hiába a sok páncélozott Hummer és a megerősített őrjárat. Bacskulin a kerítésen át jó egészséget kíván lakitelki kollégájának, és megyünk tovább.

„A menekültek sok kárt okoztak a helyieknek," mondja Bacskulin, miután visszaültünk az autóba. Erőszakos cselekedet még a nyári „csúcsszezon" alatt sem történt, de például méregdrága öntöző berendezéseket rongáltak meg, hogy vízhez jussanak. De a fő problémát az jelentette, hogy a menekültek, miközben átvonultak a gyümölcsösökön, gyakorlatilag elpusztították a termést. „Nekem egy szőlőm van a határ mellett," magyaráz a polgármester, „az hat tonna termést szokott adni. Tavaly hat mázsát szüreteltünk." Kártérítésben nem reménykedhetnek, Belgrád nem éppen együttérző. „A termés a miénk lett volna, nem az övék, így aztán ők egyszerűen úgy tesznek, hogy semmi közük hozzá," összegez Bacskulin.

Kovács István és családja kint állnak a portájuk előtt a visszaúton, már Horgos belterületén. Bacskulin barátságosan megáll egy pár szót váltani velük. Amikor kiderül, újságíró vagyok, Kovács erősködik, hogy megmutathassa, milyen károkat okoznak a menekültek.

Kovács, aki a birtokán krumplit és répát termeszt, megköti a kutyát, és hátra vezet az udvarban. „Már a nyáron is itt jöttek keresztül a kertemen," meséli Kovács, „de ezt a kerítést most rongálták meg," mutatja a letaposott dróthálót és az átvágott szögesdrótot, ami „békeidőben" a nyulakat hivatott távol tartani. A menekültek a terményeket nem károsítják, de a kerítés javítása időről időre komoly összeg. Kovács együtt érez ugyan a menekültekkel, de a saját birtokát megvédené. „Akartam villanypásztort telepíteni, hogy megvédjen az átvonulóktól," magyarázza, „de az igazából csak a jószágokat fegyelmezi, az emberek egy faággal simán leverik, aztán nekem csak a helyreállítás költsége marad."

Mire visszaérünk a városházához, bő 20 kilométert teszünk meg olyan utakon, amiket a menekültek is használni szoktak. De ma csendes nap volt, ezen a szakaszon mi eggyel sem találkoztunk. Estig viszont 78 személyt állítottak elő a magyar hatóságok.