Amikor már nem vicces a szelfi

Lippai Roland
2016-03-03 16:00
Természetes igénye az embernek önmaga láttatása, ám a vége-érhetetlenül készülő és netre kerülő fotók komoly mentális problémákat is jelezhetnek.

Ha nem vagy online, nem is létezel - a digitalizáció térnyerése, valamint az élet számos aspektusának átköltöztetése a virtuális világba valóban komoly le- és kimaradást okozhat az offline életmódot folytatók számára. Az önreprezentáció az egyik legerőteljesebb teher a posztmodern ember vállán, aki pedig minden eszközzel igyekszik megfelelni az elvárásoknak. A közösségi oldalakon az értékes információk mellett jó ideje már nemcsak szmáljikba és egysoros „éppen a villamoson ülök és nézek ki az ablakon" típusú helyzetjelentésekbe, hanem olykor valóságos szelficunamiba futhatunk bele.

Az „önfotó" egyébként nem mai találmány: először a holland származású amerikai Robert Cornelius örökítette meg magát 1839-ben korhű masinájával. Az első modern szelfire viszont 2002-ig várni kellett, 2013-ban pedig már az év szava lett. Persze semmi sem örök: lassacskán az ussie, vagyis a „csoportos szelfi" idejét éljük.

ZAVAR AZ ERŐBEN
Egy-egy másodperc megörökítése egyedül vagy a családdal fontos érzelmi igényeket kielégítő jelenség. Önmagunk látása és láttatása önazonosságunk egyik megnyilvánulása. Továbbmenve pedig Barna Róbert író, műfordító szavaival azt is mondhatjuk: az ember leginkább a saját arcát csodálja. E jelenség bőven túlmutat önmagán, ugyanis az első látásra jópofa önfotózás komoly üzletté válhat, s bizony akár mentális problémák megnyilvánulása is lehet. A szelfikészítés mögött a sikerélmény keresése, az önmegerősítés, valamint az önbizalom szilárdítása húzódik meg - mondta a Figyelőnek Süli Ágota. A pszichiáter-pszichoterapeuta szerint fontos kérdés, hogy az önfotózás esetében hol húzódik meg a normalitás, illetve a patológiás viselkedés közötti határvonal.

További részletek a Figyelő 2016/9-es számában!