- Az Apapara blog azon kevés fórumok egyike, ahol az apák szemszögéből kapunk képet a család életéről. Hogyan indult a sztori?
- Még akkor elkezdtem írni egy blogot, amikor a feleségem a fiammal volt terhes. Egyfajta kronologikus blog volt, amiről pontosan tudtam, hogy csak kilenc hónapig tart majd. Ez egy személyes, a saját szemszögemből a várakozás idejét bemutató szövegfolyam volt, amit egyébként nagyon szívesen írtam és volt rá olvasói igény is. Ezt követően érkezett egy felkérés arra, hogy írjak blogot Apapara címen, ami később önálló életre kelt s a mai napig működik. Sosem gondoltam, hogy könyv is lehet belőle, de egyszer csak megszólalt a telefon.

- Honnan, s milyen reakciók érkeztek erre a típusú tartalomra?
- A könyvre egyértelműen pozitívak a reakciók. A blogra - illetve a hozzá tartozó Facebook-oldalra - viszonylag kevés komment esik be, de például a kötődő neveléssel kapcsolatos posztra az utóbbi hetekben is érkezett hozzászólás. Pedig azt három éve írtam.

- Az olvasók mit díjaznak a legjobban?
- Mindenki mást: egyesek a humort, mások a társadalom- vagy pszichológiakritikai gondolatokat. És persze fontosak az apai szempontok is. Egyébként meglep, ha valaki humorosnak gondolja a könyvet, hiszen alapvetően tele van megérintő részekkel.

- Hazai viszonylatban csekély a szakirodalma annak, hogy mi történik az apává váló férfival. Spéder Zsolt 2011-es tanulmánya világít rá az apák szerepkonfliktusaira, s hogy sokkal mélyebb érzelmeket táplálnak a gyermekeik felé, mint azt a közvélemény gondolja. Hogyan látja a magyar apák helyzetét?
- Nehéz általánosságokban beszélni, hiszen egy fővárosi-nagyvárosi, értelmiségi család eltérően gondolkodhat a családról, illetve a nemi szerepekről, mint egy eltérő státuszú, más foglalkozású család. Feltételezem, hogy vidéken a konzervatív családszerepek dominánsabban vannak jelen. De akár még budapesti viszonylatban is van egyfajta küzdelem. A kisfiamnak alig akarták elhinni az óvodában, hogy én készítettem a születésnapi tortáját. De említhetném, hogy bár én szoktattam a lányunkat a bölcsődébe, mégis, ha a feleségem is jelen van, az anyukák inkább csak hozzá beszélnek. Úgy gondolom, hogy apaként sokszor kérni kell a helyet ilyen helyzetekben.

- Ez megérinti?
- Tudok rá legyinteni, de el tudom képzelni, hogy egy kevésbé nyomulós apuka, aki amúgy is bizonytalan a szerepében, még jobban elbizonytalanodik. Ez pedig veszélyes üzem. A kérdés az, hogy mit tesz lehetővé az adott társadalom.

- Ezt hogyan érti? A társadalom, mint a normák „kikényszerítője"?
Szabad-e nekünk sírni és együtt érezni? Eszünkbe juthat-e egyáltalán, hogy a beteg gyerekünkkel anyuka helyett mi maradjunk otthon? De kérdés az is, hogy a munkáltatónk elgondolkodik-e ezen a problémán. Elgondolkodhatunk-e azon, hogy az ötnapos apaszabadság lehetne több is? Meg sem fordul a fejünkben, mert annyira természetes, hogy nem.

- Hogyan reagál a társadalom egy résztvevő apára? Ön szerint diszkriminálják az apákat?
- Az apák sokszor kiszorulnak a családról való gondolkodásból, ha viszont mégis bekerülnek, akkor hirtelen szexivé válik a dolog, és ez persze hálás szerep, de közben ezt ugyancsak problémának látom. De van igazság a kérdésében, hiszen a könyvesboltokban baba-mama könyvek vannak, baba-mama börzét rendeznek, baba-mama foglalkozásokat tartanak. Ez tényleg olyan, mintha a férfinak-apának nem lenne helye ebben a rendszerben. Egy ilyen szituációban mindenki furcsán érezheti magát, s mivel nagyon kevés férfi megy GYED-re, e programok elnőiesednek.

- Néhány hónapja megnéztem a nagyobb könyvesboltok kínálatát: valóban elképesztő az aránytalanság az apák kárára.
- Az sem mindegy, hogy ezek a művek miképpen foglalkoznak az apaszerepekkel. Szájbarágósan tankönyv ízűek? Vagy emancipáltabb szemléletben íródtak, ami szerint apának is van helye ott, ahol anyának? Nem mindegy. Vagy találunk szülőknek szóló könyveket, amiben mindössze egy fejezet vagy keretes rész tér ki az apákra.

- A munka-karrier és család, magánélet összeegyeztethetősége kizárólag csak az anyák dimenziójában jelenik meg. Miért tabu arról beszélni, hogy ez a másik szülő számára is komoly nehézségeket, lemondást és szervezést jelent?
- Ebben egyetértünk. Az kérdés, hogy a férfi mennyire tudja magát függetleníteni a társadalmi előírásoktól. Ha valakinek eszébe jut, hogy ő is otthon maradhat a beteg gyermekével, vagy számára is fontos, hogy az anya a munka világában is megtalálja a helyét, akkor annak a családnak nyert ügye van. Akkor adódik probléma, ha a felek erről eltérően gondolkodnak. Hiába akar egy apa besegíteni, ha a társa nem tudja számára delegálni a feladatokat, s igaz ez fordítva is. Ha egy férfi gondolkodásának nem része a „részvétel", akkor biztos, hogy nehéz lesz közös nevezőt találni.

- A szülővé válás komoly érzelmi folyamat, olykor az anyukák nehéz érzelmi-fizikai helyzetbe kerülnek. Ám az apák is lehetnek gyengék, bizonytalanok, kerülhetnek érzelmi válságba. S joguk van ahhoz, hogy segítségért forduljanak, de mintha nem lenne hová és nem is mernek beszélni érzelmi- és egzisztenciális félelmeikről. Mit lehet kezdeni ezzel a problémával?
- Az anyáknál valóban létező jelenség a szülés utáni depresszió. De mikor fordulhatnának segítségért, amikor a férjük-társuk éjjel-nappal dolgozik? Erre még csak időt sem tudnak szakítani. Lehet, hogy az apák nem beszélhetnek róla, de az anyáknak meg ideje nincsen ezzel foglalkozni. És igen: sok férfi mondja azt jobb híján, hogy „ugyan, lendülj túl a dolgon". Mindez komoly nehézséget okoz mindkét félnek egyéni és társadalmi szinten, illetve az egymás közötti relációban is. El tudom képzelni, hogy vannak olyan férfiak, akiket a kisbaba érkezése minden szempontból és irányból megérint. Dolgozik reggeltől estig, majd elmegy egy apaklubba, hogy kibeszélje magát. Ennek persze az anya nagyon örül, de közben egy újabb alkalom, amikor az apa nincs otthon. Ez egy örült nehéz dolog: úgy jelen lenni a család életében, hogy közben fenn kell tartani egy egzisztenciát. Ezért gondolom problémásnak, hogy a rendszerünk bölcsődeellenes, illetve hogy kevés a férőhely is és sajnos kevés a részmunkaidős állás, otthonról dolgozási lehetőség. De még a szakma részéről is tapasztalható egyfajta szoft bűntudatkeltés: az anya ne menjen vissza a gyerek kétéves kora előtt dolgozni. Társadalmi-gazdasági problémának tartom, hogy gyermekvállalás esetén a dolgozó félnek elképesztően sokat kell robotolnia annak érdekében, hogy lehetőleg ne merüljenek fel egzisztenciális gondok. A férfiak alacsony hajlandósága a GYED-re elsősorban nem érzelmi, hiszen azok éppen a társadalmi előírások miatt fel sem merülnek, hanem inkább anyagi, megszokási kérdés.

- Erre mi lehet a megoldás?
Vannak naiv elképzeléseim, hogy a svéd vagy úgy általában az északi országok modelljei milyen jók lennének, ahol törvény írja elő a közteherviselést. Ráadásul a csak félévre kieső anyuka sokkal könnyebben visszatalál a munkaerőpiacra, mint ha három évig lenne otthon. Apák esetében pedig elmondható, hogy egy félévre kieső apuka kevésbé ég ki, mintha csak öt napot van otthon. Ez a gondolkodás társadalmi és gazdasági szinten is nagyon hamar megtérülne. Ehhez persze bátorság kell, s fel kell adni a macsó gondolkodást is. Márpedig én nem pelenkázok, nem takarítok? Miért csak a nő dolga ez? Az emancipáció a férfiak feladata is. El kellene fogadni, hogy egyenlők vagyunk.