Három nagysikerű könyvet írt a bevándorlásról, az utolsó egy önéletrajz, hiszen a saját bőrén is megtapasztalta az illegális bevándorlók életét az Egyesült Államokban. Ráadásul gyerekként.
- Az iskolában csak angol nyelvű oktatás volt, így két évig a sarokban ültem egy tanárral, aki próbált angolul tanítgatni. Az osztályban kívülálló maradtam. A felső tagozatban már volt szervezett angol nyelvoktatás bevándorló gyerekeknek, onnantól minden jobban ment. Ma már jobban beszélek angolul, mint spanyolul, és ez egy kicsit fájdalmas. Sajnos a bevándorló gyerekeket egyáltalán nem ösztönzik arra, hogy megtartsák az anyanyelvüket, a legtöbben inkább szégyellik a nyelvet, és elutasítják a saját gyökereiket.

Nem segíti az integrációt, hogy mindenkinek mielőbb meg kell tanulnia angolul?
- Ez nem integráció, hanem egy szükségtelenül traumatikus asszimiláció. Ma már szerencsére vannak olyan iskolák is, ahol egyéves felkészítő kurzusokat tartanak a friss bevándorló gyerekeknek, ami után már normálisan beiskolázhatók. Ezeket a gyerekeket a drasztikus környezetváltozás miatt annyi trauma éri, hogy sem intellektuálisan, sem érzelmileg nincsenek abban az állapotban, hogy azonnal képesek legyenek tanulni.

Pedig a menekültekkel szemben épp ez lenne az elvárás Európában: gyorsan kerüljenek iskolába, tanulják meg a nyelvet és találjanak munkát, és akkor gyorsan integrálódnak majd. Ez nem jó irány?
- Rengeteg traumát okoz majd. A nyelvet kétségkívül megtanulják, a kultúrát is megismerik majd, de ez a módszer teljes lelki válsághoz, érzelmi káoszhoz vezet. Ráadásul nem lehet csak a gyerekeket integrálni, a szülőket is be kell vonni, különben feje tetejére áll vagy éppen szétesik a család.

Évekig papírok nélkül, illegális bevándorlóként éltek. Ez mit jelentett a mindennapokban?
- A szüleimnek az volt az állandó problémája, hogy hol tudnak lakást bérelni, ehhez ugyanis általában társadalombiztosítási szám és jövedelemigazolás kell, miközben a legtöbb bevándorlót zsebbe fizetik. Állandó volt a félelem attól, hogy elvesztik az állásukat, és ezzel persze teljesen ki voltak szolgáltatva a munkaadójuknak. Szükségük volt autóra, mert a nélkül Amerikában nem lehet közlekedni, de nem szerezhettek hivatalosan jogosítványt, így a nélkül vezettek. Rettegtek a rendőröktől, hogy valahol lefülelik őket, és akkor jön a kiutasítás. Egy rémálom volt minden betegség, hiszen nem köthettek egészségbiztosítást sem, viszont egy-egy orvosi vizit több száz dollárba is belekerülhetett. Gyerekként nem voltak ilyen súlyos gondjaim, de apám a lelkünkre kötötte, hogy senkinek ne mondjuk meg, hogy jutottunk be az országba. Nyilván nem pályázhattunk ösztöndíjakra, és ha valaki esetleg végigjárta az iskoláit, akkor is szinte elképzelhetetlen volt, hogy elhelyezkedjen a szakterületén.

További részletek a Figyelő 2016/23. számában.