Az idő tájt, amikor Kovács úr megvette élete második autóját, a család is megvált a Wartburgtól. Ha nem is Volkswagenbe, de beruháztunk egy SEAT Ibizába. Jó húsz év távlatából is úgy emlékszem rá vissza, mint egy nagy, lomha, nehezen kezelhető batárra, amelynek nem lehetett rendesen kilátni a magasan és rossz szögben elhelyezett hátsó ablakán. Szüleim vagy tíz évig gyűrték, azzal a keserű tudattal, hogy ennyi pénzért akár már egy rendes használt kocsit is vehettek volna.

Szóval érzelmileg igazán nem vagyok elkötelezett a márka iránt. Amikor beültem ...

A cikk további része csak Figyelő-előfizetők számára érhető el, vagy olvassa el a teljes cikket a Figyelő 2016/27 számában.
Olvasáshoz kérjük, adja meg előfizetési azonosítóját.
Kérjük, olvassa a szabadon felhasználható cikkeinket!