A fejlett, innovatív világ a készpénzmentes, modern fizetések irányába halad. Legalábbis elvileg. Elsőre úgy tűnhet, hogy mi, magyarok is rajta vagyunk a vonaton, hiszen egyre gyakrabban használunk modern fizetési megoldásokat, mind többen „kártyázunk", és szerencsére komolyabb visszaélések nélkül, bátrabban merünk az interneten is vásárolni. De sajnos egyesek még mindig sokat tesznek azért, hogy ez ne így legyen, nyáron különösképpen extra tapasztalatokat lehet szerezni.

Kényelmi díj - így szokták megfogalmazni azt a döbbenetes, kifejezetten magyaros árazást, hogy amennyiben telefonnal parkolunk vagy neten, esetleg okostelefonnal veszünk autópálya-matricát, akkor drágább a termék, mint a hagyományos csatornákon. Ez teljesen kicsavart logika, hiszen a parkolási társaságnak, amelynél a bevétel landol, sokkal kedvezőbb, ha nem kell embereket fenntartania arra, hogy kiürítsék a „fém hadsereget" az automatákból, szállítsák, beváltsák a pénzeket. Ahogy természetesen kisebb infrastruktúra kell a világhálós matricavásárláshoz is, mint ha mindenki beállna a benzinkutas sorokba.

A Magyar Államvasutak Zrt.-t ritkán vádolják túlzott modernséggel, de mégis a MÁV gondolkodása a pozitív ellenpélda. A társaság ugyanis a fentieket felismerte, és olcsóbban adja a vonatjegyet, ha azt az interneten vesszük meg és kinyomtatjuk.

A teljesen készpénzmentes Sziget Fesztivál is évek óta antireklámot jelent a készpénzkímélésnek. Elvileg jól hangzik, hiszen tök jó a kötelező kártya, nem kell az apróval bajlódni, nem tudnak lopni az alkalmazottak, egy ideig az is érv volt, hogy megtakarítjuk a borravalót (immár a rendszer azért felajánlja az 5-10-20 százalékos borravalóadás lehetőségét).

Ám itt jön az emberi tényező. Én augusztus 15-én, telt házas napon voltam a Szigeten, este hét körül mégsem okozott problémát pillanatok alatt sorra kerülnöm és feltöltenem a kártyát. Ezért is döbbentett meg, és ezért is nehéz betudni a véletlennek vagy pusztán egyszeri szervezési malőrnek, hogy éjjel 1-kor 35 perces idegőrlő kínszenvedés volt visszaszereznem a kártyán levő pénzemet. Ugyanott, ahol a nap elején kezdtem, beálltam a 4 ablakos konténerhez, de éjjel már csak két ablak működött. Kígyózó, rettenetes sor várt rám, de legalább haladt. Már csak hárman-négyen lehettek előttünk, amikor odaállt két biztonsági őr, és lehúzta az ablakot. Fel sem merült bennük, hogy esetleg szóljanak, hogy ez az ablak be fog zárni, vagy beálljanak a sor végére, és elhessegessék az embereket, hogy akkor innentől nem érdemes ideállni. Minden közértesben van ennyi empátia, itt nem volt. Amikor felzúdult a tömeg, hogy „szólhattatok volna", a két kopasz szekrény teli arccal röhögött, „ilyen az élet, gyerekek".

Állhatunk a másik sor végére. Itt is elfogyott a pénz (!), nekem ötezer forint járt vissza, két- és ötszázasokban próbált a lány visszaadni. Szerencsére megláttam, hogy van benn tízezres is, meggyőzöm, hogy adjon egy tízezrest, majd adok én egy ötezrest. Óriási szerencsénk van, utánunk azt az ablakot, vagyis az utolsót is bezárták. Képzelem, mit érezhetett, aki kétszer állt ki hiába egy ekkora sort.

Nem tudom, hogy kinek a nyeresége a kártyákat vissza nem váltó vendégek pénze. Nyilván elég nagy nyereség azok pénze is, akik úgy elintézték magukat a bulin, hogy nem figyeltek a visszaváltásra, vagy friss párjukkal indultak a taxis drosztra, és nem szerették volna a romantikát megszakítani egy kis sorban állással. De ilyen embertelen visszaváltási körülmények között biztosan sokan lehettek, akik feladták, hagyták a fenébe az egészet, nem bajlódtak félórát az ezer forintjukért. Hát, nem egy szép nyereség!

A cikk megjelent a Figyelő 2016/33. számában.