Ahhoz, hogy tisztán lássunk ezt a kérdést, meg kell vizsgálni a jelenlegi rendszer születésének korszakát. A háború utáni újraegyesülő Nyugat-Európa a politikai viszonyokat, gazdasági problémákat egységesen hivatott megoldani a Római Szerződés aláírásával. A mezőgazdaság a közös piac rendszerébe való integrálása teljesen racionális szándék volt. A Közös Agrár Politika (KAP) stabilizáló szerepe legalább annyira társadalmi, mint gazdasági kérdés lett. Valahol mindenki érezte, hogy az agrárium kudarcát végül a társadalom fogja megfizetni: senki sem akart élelmiszerhiányt, egekbe szökő élelmiszerárakat, s hogy a termelő hátrahagyva földjét, állatait a városba vándoroljon. Az alacsony jövedelmet és életszínvonalat, sajátos piaci inverzitásokat jelentő agrárium - egy egyébként bőven konjunktúrában lévő gazdaság mellett - nem túl vonzó jövőképet mutatott. Az pedig végképp nyilvánvalóvá vált, hogy a piacpolitikát egységben kell kezelni az agrárstruktúrával. Megszületett az első KAP.

Az agrárpolitika fejlődése egy dinamikus folyamattá vált. Időről, időre megreformálták, s szépen lassan beágyazódott az agrártermelés axiómái közé: támogatás nélkül nincs uniós mezőgazdaság. Valahogy elfelejtődött, hogy a KAP egy eszköz, nem pedig a cél, így ha a feltett társadalmi, gazdasági, politikai kérdésekre jó választ akarunk adni, nem mindig ugyanahhoz az eszközhöz kell nyúlnunk.

Pedig a kérdések, amelyek 50-es, 60-as években a vidéki térségekkel kapcsolatban felmerültek, nem ugyanazok voltak, mint ma. Egyrészt ez a mezőgazdaság már nem az a mezőgazdaság, másrészt amennyiben a piaci folyamatokba időről-időre belenyúlunk, annak mindig van nem kívánt következménye is. A kőkemény protekcionista eszközök gyakorlatilag elszigetelték az EU-t a világpiactól és megalapozták a piaci verseny erodálódását. A kontinentális kérdéseket felváltották a globális kérdések. A technológia, az infrastruktúra, a közlekedés, a szállítás fejlődésével kinyílott a világ. Jelenleg a bőrünkön érezzük a Brexit-et, az atlanti tengely és az orosz fél elhidegülését, az arab tavasz okozta migrációs hatásokat. Néhány évvel ezelőtt a közös agrárpolitika reformjának szándéka teljesen más környezetben született és nem hiszem, hogy ezek a hatások ne befolyásolnák a döntéshozókat akkor, amikor az unió költségvetésének 40 százalékát kitevő agrárkérdésről szavaznak majd.

Nem jó szemüveg az, amely mindent a támogatások rendszerén keresztül lát. Ilyenkor a „miértet" rendszerint felváltja a „mire". Nem a pénzre, a tevékenységre kell pályázni, mert hosszú távon az ilyen szemlélet szolgálja nemcsak az egész ágazat, hanem a termelő saját érdekét is. Legyünk őszinték, sokkolni fogja az ágazat egy részét a támogatások drasztikus elvonása. A támogatások nélkül zéró üzemi eredményt elérő, nem hatékony, nem méretgazdaságos, kizárólag a támogatásokat szem előtt tartó vállalkozások tömegesen kerülhetnek először likviditási, majd jövedelmezőségi problémába. Ez csak részben az ő hibájuk: erre nevelt a rendszer. Mindenáron fenntartani vállalkozásukat, mert ez a dolguk.

A közelgő változás továbbra sem kizárólag a gazdák dolga. A mezőgazdaság társadalmi kérdés, akkor is, ha ezt sokan nem tudják, vagy nem akarják látni. Mindannyiunk számára fontos lesz, mi történik vidéken, sőt minél többen élünk városban, annál fontosabb. A jó hír az, hogy nincs az a szekér, amelyre ne lehetne még rakni. Eljöhet a piacorientált, racionális döntésektől vezérelt, tudásalapú mezőgazdaság kora. Meg kell tanulni lehajolni az utolsó forintért, meg kell tanulni az eddiginél precízebben gazdálkodni. Nemcsak a földön, fejben is.

Hollósi Dávid
Az Erstebank Agrár Kompetencia Központ Vezetője

A cikk megjelent a Figyelő 2016/37. számában.