A nemzetközi szervezetek, például az OECD is alacsonynak, a többi visegrádi országnál továbbra is kisebbnek prognosztizálja GDP várható emelkedését. Pedig a növekedés fontos a vállalatoknak és a társadalomnak is. Az élelmezés és a lakhatás kiadásai a családok többségénél jövedelmük döntő részét elviszi, ezért kiemelkedően fontos hogy többet keressenek. Ehhez viszont többet is kell termelni. A vállalat szintjén a növekedés és a versenyképesség összekapcsolódik. Egy gyarapodó vállalat inkább lesz versenyképes, mint a zsugorodó piacú. Kérdés csak az, hogyan tudja megtalálni egy-egy vállalat az emelkedő pályát? A különböző kormányok sok kísérletet tettek a növekedés elindítására: foglalkoztatási kedvezmények, külföldiek betelepedésének támogatása, megállapodások a nagy nemzetközi cégekkel, olcsó hitelezés (NHP), vagy legutóbb a CSOK. Ezek hoztak részsikereket, de az összkép nem változott meg. Egyedül az Európai Unió nagy volumenű, és egy lórúgásszerű költségvetési deficittel felérő támogatásainak lehívása hozott - úgy tűnik átmeneti - eredményt.

LEHETŐSÉGEK ÉS KÉRDŐJELEK
A foglalkoztatottak számának növelése talán a legkönnyebb út a növekedéshez. A munkahelyteremtés emelve a foglalkoztatási rátát, automatikusan gyarapítja a GDP-t. A közfoglalkoztatottak „út a munkába" programja úgy tűnik, nem hozza a várt eredményt. Ebben a munkaerő regionális elhelyezkedése és a korlátozott mobilitás mellett képzettségi okok, és gyakran az egyéni motiváció is szerepet játszanak. Ma inkább van munkaerőhiány, sőt a mezőgazdasági termelők szerint már idénymunkásokat sem lehet találni. Talán nem véletlen, hogy a stratégiáért is felelős gazdasági miniszter nem tarja kizártnak a külföldi munkaerő beengedését-becsábítását sem. Ráadásul a foglalkozatás hazai csökkenését eredményezi a növekvő külföldi munkavállalás. A felmérések szerint a külföldön dolgozók között a hazai népességhez képest felülreprezentáltak az egyetemet végzettek, az érettségizettek, férfiak, és a vidéki kisebb településekből a szakmunkások. Ezzel a probléma nemcsak az, hogy mára a munkaerőhiány a vállalati növekedés egyik legfontosabb gátja, hanem a hazai munkaerő szakképzettségi struktúrája is romlik. A nyolc általánost végzettek alig mennek külföldre dolgozni, de velük nem helyettesíthetők a képzettebb munkavállaló migránsok. Tehát az átlagnál nagyobb hozzáadott értéket termelőket, vagy arra képes dolgozókat veszti el a munkaerőpiac. Ez akár csökkentheti is a hazai GDP színvonalát, de mindenképpen korlátozza annak bővülését. A növekedési ütem mérséklése irányába hat a gazdaság belső struktúraváltása is. A nemzetközi tapasztalat az, hogy a szolgáltatások térnyerése önmagában azért mérsékli a GDP emelkedését, mert azon munkahelyek aránya nő, ahol a dolgozók kevesebb hozzáadott értéket állítanak elő.

Vannak olyan elképzelések, amelyek kormányzati vezérlet mellett egy-egy iparág (például a buszgyártás) dinamizálásával vélik megtalálni a növekedés hajtóerejét. Viszont a nemzetközi kutatások nem igazolták azt, hogy a kiváló, a termelékenyebb vállalatok egy-egy iparághoz kötődnének. Azok inkább azt sugallják, hogy a vállalati siker egyedi sajátosság, minden iparágban vannak kiváló és elégtelenül teljesítő cégek. Ráadásul a sikeresség inkább a cégek nemzetközi integrálódásához, mintsem egy nemzeti iparági integrációhoz kötődik.

Így a pótlólagos erőforrásoknak (a többlet munkaerőnek, vagy a természeti erőforrásoknak, például a nyersanyagoknak, vagy a palagáznak) a hiánya nem biztosít a növekedéshez hajtóerőt, sőt inkább a kedvezőtlen hatások azok, amelyek jelenlétét tudjuk valószínűsíteni. A növekedéshez ezért nincs más út, mint amit Chikán Attila is hangsúlyozott, a termelékenység, az innováció, a tudás gyarapítása.

ARCCAL A TERMELÉKENYSÉG FELÉ!
A termelékenység adatait vizsgálva azonnal egyértelművé válik, hogy a növekedési hiányunk, forrása alapvetően a termelékenység alakulása. (Lásd táblázatunkat. ) A KSH-nak a „Nemzetgazdasági Ágakra" publikált adatai alapján 2008 és 2013 között nominálisan összességében 22 százalékkal nőtt az egy főre jutó hozzáadott érték, miközben a feldolgozóipari árindex 20,7 százalékkal, az exportárindex pedig 12,1 százalékkal emelkedett. Reálértékben tehát alig nőtt a termelékenység hat év alatt. Nem történt érdemi fordulat 2010-től sem: az egy főre jutó hozzáadott nominálisan 12,9 százalékkal nőtt, miközben az ipari árindex 9,5, míg az exportárindex 8 százalékot mutat.

A termelékenység átlagának alakulását befolyásolják az egyes ágazatok közötti különbségek. A három legnagyobb hozzáadott értéktömeget előállító ágazat között is igen nagy az eltérés. 2013-ban termelékenységben az átlag fölött volt legnagyobb nemzetgazdasági súlyt képviselő feldolgozóipar (+25,9) és a harmadik legnagyobb súlyú információ, kommunikáció ágazat (+92,6), viszont a második legnagyobb, a kereskedelem, gépjárműjavítás messze lemaradva, az átlag alatt teljesít 28 százalékkal. A vitában korábban Tibor Dávid az építőipar örvendetes dinamizálásáról írt, viszont az építőipar termelékenysége 33 százalékkal marad el a 6 millió 841 ezer forintos átlagtól. Az ágazati szerkezet változása is hat tehát a nemzetgazdasági termelékenységre, ezért az átlag feletti feldolgozóipar, az információs iparágak, vagy a szállítás, raktározás iparágak súlyának növekedése önmagában is pozitív hatással jár.

A termelékenység azonban elsősorban a vállalatok egyedi sajátossága. A nemzetközi vizsgálatok azt mutatják, hogy az ágazatok közötti termelékenységi különbség kisebb, mint az egyes ágazatokon belüli, a vállatok közötti. A magyar gazdaságra a tulajdon alapján mindenképpen a dualitás a jellemző, ami a külföldi tulajdonúak javára teljesítményben is megjelenik. Összességében a külföldi tulajdonúak termelékenysége 2008-ban 238,4, míg 2013-ban 256,7 százaléka volt a magyar tulajdonú cégekének. Az olló tehát nyílik: a magyar tulajdonúak lemaradása az elmúlt hat évben évi 3,4 százalékkal fokozódott. Átlagban nem beszélhetünk a magyar tulajdonú cégek termelékenységnövekedéséről. Hisz a 14, 3 százalékos nominális egy főre jutó hozzáadott értéktöbblettel szemben áll a 20,7 százalékos belföldi és a 12,1 százalékos exportárindex. A kép nem jobb 2010-hez viszonyítva sem. A 8,5 százalékos nominális hozzáadott értékgyarapodással szemben 8 százalékos export és 9,5 százalékos ipari árindex áll. Sajnálatos módon a legnagyobb súlyt képviselő feldolgozóipar relatív termelékenységi lemaradása még az átlagnál is jobban romlott. Míg a külföldieknél 2008-ban csak 77,5 százalékkal volt nagyobb a termelékenység, addig 2013-ban 35,6 százalékkal gyarapodva már 113 százalékkal. Ebben az időszakban csak az információs, a szállítás, raktározás és az adminisztratív és szolgáltatást támogató tevékenység iparágai tudtak lépést tartani termelékenységben a külföldi cégekkel. Ebből következően a külföldi tulajdonú cégek több mint 100 százalékban, érdemi növekedéssel járultak hozzá a hazai termelékenység alakulásához. Miután a külföldi tulajdonú cégek a legtöbb ágazatban több mint 50 százalékban exportálnak, náluk az összességében vett 23 (a feldolgozóiparban 33,9!) százalékos nominális termelékenységnövekedés mögött kétszámjegyű reálnövekedés áll a vizsgált időszakra. A magyar gazdaság növekedési-termelékenységi hiánya tehát alapvetően a magyar tulajdonú cégekből ered.

MI AZ OKA A MAGYAR CÉGEK LEMARADÁSÁNAK?
A termelékenység és a technikai felszereltség, a beruházások között szoros az összefüggés. Azonban a magyar vállalatok lemaradását, a mikro és az igen kis vállalatok kivételével, biztosan nem a tőkehiány okozza. A korábbi hozzászólókkal (Tíbor Dávid, Szabados Richárd) teljesen egyetértve, a prudens módon működő, növekedési eséllyel rendelkező cégeknél nem a források hiánya, vagy árszintje az akadálya a beruházásoknak. Korábbi kutatásaink azt is kimutatták, hogy a magyar cégek jelentős részénél nincs tőkehiány, viszont a legsikeresebbek - csakúgy, mint a külföldi tulajdonúak - az elmúlt időszakban növekvő mértékben vettek ki osztalékot. (Figyelő, 2016/3) Inkább hiányzik tehát a növekedési szándék, az elkötelezettség.
A termelékenységben fontos a munkaerő szaktudása, munkakultúrája. A felmérések szerint a magyar munkaerő csakúgy, mint a cseh a külföldi tulajdonú cégeknél egy év alatt képes közel az anyaországi termelékenységet elérni. S ez igaz a betanított munkát használó, alacsony technikai felszereltséggel működő munkahelyekre és az élenjáró külföldi technológiákra is. Vagyis nem korlátoz a munkaerő képessége, ennek ellenére tényszerűen sokkal alacsonyabb a magyar tulajdonú cégek termelékenysége.
A megfelelő termelékenységhez stratégia, menedzsment és munkaszervezés is kell. Miután sem a technikai oldalról, sem pedig a munkaerő oldalról nem látszanak akadályok, ezért úgy tűnik, hogy nálunk is a menedzsment az akadálya a magasabb termelékenységnek, így a nagyobb növekedésnek is. E nélkül a magyar cégek egyre inkább lemaradnak, és egyre kevésbé lesznek képesek bedolgozásra, ami ahhoz is szükséges, hogy az itt működő nemzetközi cégek is fejlesszenek, növekedjenek. Ez egybevág a nemzetközi vizsgálatok eredményével, amely szerint a gazdasági fejlettség és a menedzsment színvonala között szoros az összefüggés. Éppen ezért a menedzsment fejlesztése, szaktudásának, alkalmazott elemzési, szervezési módszertanának gyarapítása hozhat hosszabb távon érdemi növekedést. A nagyobb termelékenységhez tehát nem elég a pénz és paripa, jó hajtó is kell!

Reszegi László
a Budapesti Corvinus Egyetem címzetes egyetemi tanára


A cikk megjelent a Figyelő 2016/37. számában!