Ön egy közelmúltban megjelent cikkében felhívta a figyelmet arra, hogy a politológia egyre inkább átveszi a hálózatkutatás eredményeit. Ennek alapján a politika egyre kevésbé az ideológiákról és egyre inkább az egyes pártok mögött álló hálózatokról szól. De ez nem közhely? Az senkinek nem okozhat meglepetést, hogy egy párt sikere mögött támogatói bázis, szervezetek, intézmények állnak.
- A pártok világában két uralkodó megközelítés van. Az egyik szerint a politikában minden az egyénről szól. Nagyon leegyszerűsítve ez a liberalizmus. A másik azt mondja, hogy a politika a közösségépítésről szól. Ez lenne a konzervativizmus. A hálózati megközelítés azt mondja, hogy egyik sem - a szocializmusról nem is beszélve - tudja leírni a mai társadalmak szerkezetét, mert azok más elvek alapján szerveződnek. Ha azt a kérdést is feltesszük, hogy miért merült ki a baloldal-jobboldal dichotómia, akkor a válasz erre az, hogy azért, mert az egyén és a közösség megkülönböztetésén alapuló magyarázatok nem írják le a mai korszakot. Egyszerűbben fogalmazva: azok a pártok erősebbek, amelyek több hálózati erőforrást képesek mozgósítani, legyen ez pénz, vagy külföldi-belföldi befolyás, gazdasági hatalom, vagy kulturális tőke.

De hát ez bizonyos szempontból mindig is így volt. A politikai elit akkor tudott sikeres lenni, ha ezeket az erőforrásokat képes volt mozgósítani.
- Én nem így gondolom. Úgy 20-40 évvel ezelőtt ezt a témát nem vizsgálta senki. Például azt, hogy mi biztosít egy pártnak nemzetközi befolyást. Korábban a politika nemzetállami keretek között zajlott, így a hagyományos magyarázat az volt, hogy az adott ideológiák miként hatnak a társadalomra. Van még egy nagyon fontos új szempont, amit informális hatalomnak nevezünk. Egyre fontosabbá válnak a nem kormányzati szereplők, amelyek működését nagyon nehéz megragadni, éppen azért, mert informálisak.

Ez tehát valamiféle elitkutatást jelentene?
- Természetesen nem. Amikor a hálózattudomány kialakult valamikor az 1970-es években, akkor nem a politikával foglalkozott, hanem az egyének kapcsolatrendszereivel. Például azzal, hogy mi tesz lehetővé befolyásszerzést a társadalomban. Rájöttek arra, hogy az, ha minél több úgynevezett gyenge kötésünk van. Ez például azt jelenti, hogy olyan embereket is fel tudunk hívni telefon, akikkel egyébként hosszú évekig nem találkozunk. Viszont adott helyzetben, például ha kell egy új munkahely, akkor tudnak nekünk segíteni. Ezt a megközelítést, a gyenge kötések ereje tételt, egyre inkább elkezdték alkalmazni a politikában is. (A fogalmat egyébként Mark Granovetter, amerikai szociológus találta ki.) Rájöttek arra, hogy azok a pártok vannak előnyben, amelyeknek sok gyenge kötésük van, ami azt jelenti, hogy nem csupán a mellettük tűzön-vízen keresztül kitartó, így erős kötésnek számító törzsszavazókat képesek megszólítani, hanem olyanokat is, akik korábban bizonytalanok voltak, vagy az ellenkező oldalon álltak. A magyar politikából, a parlamentből jó néhány párt azért esett ki, mert nem rendelkezett ilyen gyenge kötésekkel.

További részletek a Figyelő 2016/39. számában.