A szociológus szerint a rendszerváltás idején mindent, ami a tekintélyes nyugati helyekről, például Brüsszelből jött, szentírásnak tekintettek. Márpedig Brüsszelben és a nagy nyugati fővárosokban a régi rendszer kádereinek, illetve gyermekeiknek a gondolkodása volt kedvesebb, mert ővelük egy nyelvet beszéltek, s úgy érezték, hogy ezek nem a múlton rágódnak, hanem a közös európai jövő emberei. Ők a szövetségesek a kultúrharcban. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy van egy hadvezér, aki kiadja a parancsot. Annak a sok ezer alapítványnak, szervezetnek, újságnak, amelyek ezt képviselik, senki nem ad utasításokat. Ők ezt természetesen, maguktól vívják. Nem a jóhiszeműségüket vonom kétségbe - teszi hozzá a szociológus -, csak éppen fontos nekem a hagyomány, mert az tartja össze a társadalmat. És azt gondolom, hogy a hagyomány elleni hadakozás mögött végső soron a néptől való félelem van.
Furedi szerint az amerikai egyetemeken magukat őszintén demokratának és liberálisnak gondoló emberek elkezdték kiutálni a vallásosokat, a konzervatívokat. A kultúrharc nem a nép ellen irányult, hanem értelmiségi polgárháború volt. Ezt a kultúrháborút a konzervatívok elvesztették. Nemcsak az egyetemeken, hanem általában a szellemi életben. A konzervatívok, akik Thatcher és Reagan idején megnyerték a gazdasági háborút, a kultúrharcban alulmaradtak. Azon kapták magukat, hogy a gyermekeik másképp gondolkodnak, mint ők.
További részletek a Figyelő 2017/11. számában!