A V4 országok ebben diszkriminációt látnak, és a hatályos uniós szabályok betartását kérik.

TERELVE, HAJTVA
Hiba lenne a portesztpártok befolyását alábecsülni, amelyek valós problémákra terelik a közvélemény és a média figyelmét, így hajtva maguk előtt a kormánypártokat. 2010 után az "Igaz Finnek" pártja és a német AfD az euró megmentését lassította. A francia, holland, olasz és osztrák populisták az EU és az euró jelenlegi formájától búcsúznának el, míg a görög, spanyol és portugál újbaloldal a megszorító politikának vetne véget. A brit UKIP, nevéhez méltóan, egyenesen az Egyesült Királyság unióból való kilépését célozta meg, mint azt a tavalyi népszavazás 48:52 arányban mutatta, eredményesen.

Ahogyan a UKIP az elmúlt pár évben EU-ellenes pártból bevándorlásellenes párttá vált, úgy nőtt a közvéleményt befolyásoló képessége is. Nigel Farage pártjának egyik blikkfangos érve az volt, hogy a szigetországba újabban évente érkező 400-500 ezer bevándorló elszállásolására öt percenként kéne egy új lakást átadni. Nem csoda, hogy idővel a kormánypártnak is be kellett szállni a "szociális turizmus" elleni harcba.

Pedig az EU 2004-es és 2007-es keleti bővítése utáni első körben még jelemzően a dolgozni vágyó fiatalok, a sokat emlegetett "lengyel vízvezetékszerelők" indultak útnak. Ahogyan 2011 után a térségünkhöz közelebbi Ausztria és Németország munkaerőpiaca is megnyílt, úgy a fapados járatok helyett az autót, vagy kisbuszt választó középkorú szakmunkásnemzedék is útra kelt.

LÉPÉSKÉNYSZERBEN
A 2007 óta 28 tagú unió felgyorsult folyamatai kezdtek ellenőrizhetetlenné válni. Európa déli és keleti régióiból fapados járatok tucatjai, autó- és buszkaravánok viszik a vendégmunkásokat és jobb életre vágyókat nyugatra. Az osztrák railJet vonat az egyébként is munkaerőgondokkal küzdő Budapestről és Észak-Dunántúlról egyenesen Németország közepéig viszi a dolgozókat.

A tömeges munkaerőáramlás a kibocsátó országokban minőségi munkaerőhiányt szül, ami az itthon maradó képzett munkaerőért folytatott növekvő versenyhez, például fizetésemeléshez vezetett.

Az újonnan megjelenő munkaerő kínálat a célországokat is megváltoztatta. A fizetések régóta lassabban nőnek, mint a nagyvárosi lakbérek. A legjobban és legrosszabbul fizetett piaci munkahelyekért is nagyobb lett a verseny. A célországok tehát szigorítanának, Anglia évi 100 ezer, Marin LePen Franciaországa évi 200 ezer bevándorlót fogadna.

Már David Cameron is kettőről öt évre akarta azt az időszakot növelni, ameddig a szigetországba érkező uniós állampolgárok nem férhetnek hozzá a brit jóléti rendszerhez. A brexit előtti óvatos kísérletek még az uniós jogszabályok keretei között kerestek megoldást.

Cameron 2016 januári budapesti látogatására időzítették például annak bejelentését, hogy a diszkrimináció elkerülése érdekében a pályakezdő brit fiataloknak is négy évet kellene folyamatosan dolgozniuk, mielőtt jövedelempótló támogatást kaphatnak. A brit kilépési nyilatkozat benyújtása után ezek a korlátok megszűnnek, az Egyesült Királyság szabadabban alakíthatja jóléti szabályozását.
A szigetországból kiszoruló uniós vendégmunkások közül sokan nem haza, hanem Németországba, vagy Ausztriába mennek. Az Európán kívülről érkező migráció célországainak számító németnyelvű országok ezzel kettős nyomás alá kerültek. Nekik is lépniük kell.

NÉMET JÓLÉTI BREXIT
Ameddig a "polgárháborús menekültek" befogadását és integrálását politikai okokból nem kérdőjelezhetik meg, addig a nem dolgozó uniós állampolgárok juttatásait már Ausztriában és Németországban is korlátoznák.

Az alaphelyzet ugyanaz, mint Angliában. A legtöbb szociális juttatásnak az a célja, hogy a helyi inaktív, de egyébként munkaképes lakosság munkába állását ösztönözze. A segélyek és támogatások átsegítenek az olyan problémás időszakokon, mint a gyermekek felnevelése, vagy a munkanélküliség. A segélyt magunk, vagy idővel gyermekeink munkába állásával "fizetjük vissza" a társadalomnak.

Az utóbbi évtizedekben a segélyeknek ez a funkciója kiüresedett. Ahogy a bevándorlók második-harmadik generációja közül sokan megrekednek a jóléti rendszerben, úgy több tízezer, más tagországban élő uniós állampolgár is. Amikor a számuk elérte a kritikus küszöböt, a német hatóságok megtagadták tőlük a támogatást. Egy Lipcsében élő munkanélküli román asszony ezt nem fogadta el, és az EU Bíróságához fordult. A 2014 őszi ítélet nem neki adott igazat, így Németország nem köteles a munkanélküli uniós állampolgároknak segélyt fizetni.

A munkanélküli uniós külföldiek juttatásainak korlátozása mellett a németnyelvű országok egy további dolgot is szívesen átvennének az angoloktól. London csak a valóban ott élő gyermekek után fizetné a teljes családi pótlékot.

Németország 2016-ban 476 millió eurót utalt 161 ezer gyerek után más tagországokba, köztük 8600 gyerek után Magyarországra. Ausztria 2015-ben 249 millió eurót utalt 122 ezer gyerek után más tagországokba. A számokat látva nem nagy költségvetési összegekről beszélünk, inkább a terelő hatás fontos, a nyugati országok ezzel ugyanis azt üzenik, hogy a szülők után a gyerekeket is várják, hiszen holnap is kellenek majd munkások.

A tervezett szigorításnak van kedvező hatása itt is. Az új lengyel kormány a második gyerektől már havi 113 eurót fizet, ami kezd versenyképes lenni a 190 eurós német, vagy 150 eurós osztrák családi pótlékkal. Nálunk a családi adókedvezmény és a CSOK bír nagyobb marasztaló erővel.

A családi pótlék körüli vita kapcsán többet beszélünk munkáról, családról, gyermekekről, a kibocsátó és a célországok érdekéről. Végre újból nyertes-nyertes megoldást keresünk.

A cikk megjelent a Figyelő 2017/13. számában!