Hivatkozási pontként gyakran merül fel, hogy néhány „új” tagállam, mindenekelőtt Szlovénia, Csehország és Szlovákia az egy főre jutó GDP-t nézve már megelőzött néhány régebbi tagállamot, például Portugáliát, Görögországot vagy Ciprust. E narratíva szerint a keletiek felzárkózása a nyugatiakhoz csupán idő kérdése. A válság ugyan törést jelentett, de hosszabb távon a külföldi működő tőkére alapozó kelet-európai kapitalizmusmodell felzárkózáshoz vezet.

Bár Simon Kuznets, a GDP mérőszám kitalálója hiába figyelmeztetett már annak idején arra, hogy ez a mutató pusztán a kibocsátást méri, nem fejlettségi mutató, a mainstream mégis mind a mai napig büntetlenül az utóbbiként kezeli azt. Nézzük meg, miért vezet mindez óriási tévedéshez példának okán a keleti tagállamok esetén.

A munkabérek ugyanis az ő esetükben nem nagyon követték a GDP gyors felzárkózását. És ez nem véletlenül van így. A munkajövedelmek GDP-n belüli aránya sokkal alacsonyabb Kelet-Európában, mint nyugaton. Nézzük 2009-et, az utolsó évet, amikorra uniószerte összehasonlítható adatok állnak rendelkezésre. Az OECD számai szerint ebben az évben Németországban a megtermelt jövedelmek 77 százalékát vitték haza a bérből élők.

Ugyanez a ráta Nagy-Britanniában és Belgiumban 69, Svédországban 62 százalék. Luxemburg megdöbbentően magas, 81 százalékos adatot produkál, de annak az országnak a gazdasága összehasonlíthatatlan másokkal, egy anomália a nemzetközi pénzügyi rendszerben.

A kelet-európai, külföldi működő tőkére építő modell esetében a munkajövedelmek részesedése a kibocsátásból sokkal alacsonyabb. A cseh mutató 52 százalék, a magyar és a szlovák 49, a lengyel 48. Megdöbbentően alacsonyabb arányok. Szlovéniát, ahol 68 százalék ez a mutató, inkább Nyugat-, mint Kelet-Európához sorolhatjuk. Más gazdaságfilozófiára alapozva váltott rendszert. Ott kis szerepet játszik a beáramló működő tőke. Sikeres is, jelenlegi átmeneti válságát döntően a rossz eurózónás konstrukció okozta.

A kedvezőtlen adatsor csak a meghonosodott felszínes gazdaságstratégiai narratívák miatt meglepő, amelyek azt sugallják, hogy a külföldi működő tőkére épített felzárkózás lehetséges. A gondolkodó, a frissebb nemzetközi politikai gazdaságtani irodalmat is ismerő elemző számára mindez nem meglepő, hiszen ezek az országok az alacsony hozzáadott értékű termelési fázisokkal épültek be a transznacionális cégek globális termelési láncaiba.

Az alacsonyabb hozzáadott érték kisebb termelékenységgel párosul. Ezt pedig csakis alacsonyabb bérekkel lehet honorálni. Hiába exportálnak a keleten megtelepedett „multik” magas technológiai fejlettségű termékeket, például luxusautókat, abban a keleti hozzáadott érték alacsony, tipikusan a gyártásra és összeszerelésre szorítkozik. 

A kérdés az, hogy érdekelt-e a transznacionális cég a helyzet megváltoztatásában. A válasz az, hogy általában nem, mert a magas hozzáadott értékű termelési fázist a kiemelkedő bérezésű országban logikus neki végeznie. Az alacsony bérezésű országokat kifejezetten a csekély hozzáadott értékű fázisok elvégeztetése miatt érzi szerencsés befektetési célpontnak. Strukturálisan tehát Kelet-Európa beragadt egy lassabban fejlődő pozícióba.

Minden egyes megtermelt termék esetében a nyugati telephely több hozzáadott értéket termel, több bért oszthat ki, mint a keleti, azaz a különbségek nőnek. A gyenge szakszervezetek miatt a munkáltatón nincs bérnyomás. Mindezt az adatok is visszaigazolják. A bérek aránya a GDP-n belül Kelet-Európában csökkenő tendenciát mutat. Magyarország esetében például 1995-ben volt ez az adat még 68 százalék is, 2010-re azonban már csak 45 volt úgy, hogy 2009-hez képest is csökkent. 

A magas GDP-növekedés tehát alapvetően a transznacionális tőke profitját erősíti. Ennek belátásához nem kell sem jobb-, sem pedig baloldali szélsőségesnek lenni, csak a realitások iránt elkötelezettnek.

A szerző közgazdász, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense