Nem kellene megkérdezni a kiscsirkéket arról, mire vágynak, mi a jó nekik? Most itt egy kiscsirke jelentkezik, aki elcsipogná a tapasztalatait. Az elmúlt egy-két évben óriásira nőtt a kockázati tőke és a startupok ismertsége, talán éppen a Jeremie alapoknak köszönhetően. Bizonyára léteztek korábban is VC-k (venture capital, azaz a kockázatitőke-ágazat – a szerk.), de ennyit nem hallottunk róluk, és sok innovatív vállalkozás nem is gondolta, hogy ez egy reális finanszírozási lehetőség lehet.

INGOVÁNYOS TALAJ
A korábban megjelent hozzászólások számos szempontból körbejárták a témát, de egyvalamiről nem esett szó. Minden és mindenki arra koncentrál, hogyan kell felkészülni arra, hogy a befektetési társaság alkalmasnak találjon egy ötletet, egy innovációt, egy terméket a finanszírozásra. Mit kell ehhez tenni, milyen környezetet kell kialakítani és hasonlók.

Erről az jutott eszembe, amikor vidéki gimnazistaként keményen készültem a felvételire, és éveken át mindent megtettem, hogy sikeresen felvételizzek a Műegyetemre. Aztán, amikor elértem a várva várt célt, meghozta a posta a sikeres felvételi értesítőt, azt hittem, készen vagyok, elértem, amit akartam. Pedig a java csak ezután következett. Az első szemeszter közepén kifogyott az erős középiskolai képzés lendülete, és rájöttem, hogy nem valaminek a végére értem, hanem valami elkezdődött.

Mi is történik tőkebevonás után? Azt gondolhatnánk, megütöttük a főnyereményt, itt a lottóötös. De vajon ki segít majd abban, hogyan kellene az új felállásban tovább dolgozni, ki ad tanácsokat arról, hogy túléljük a tőkebevonást? Senki. Egyedül magunkra és a józan eszünkre számíthatunk.

A cégépítés korai szakaszát és a befektetőkeresés útvesztőjét, a befektetési feltételek ingoványos talaját nem kell részletezni, arra azonban felhívom a figyelmet, hogy gondosan válasszunk partnert. A körülmények erre most jó lehetőséget adnak. Győződjünk meg arról, hogy a leendő tulajdonostársunk, ha nem is ismeri, de legalább érti az iparágat, ahol mozgunk. Elárulok egy titkot. A befektetők legtöbbjét nem érdekli a projekt, ki sem lát az Excel-táblák és megtérülési számítások mögül, és számára mindegy, hogy távközlésben vagy gépalkatrészgyártásban képzeljük magunkat olyan okosnak.

A kedves startup társaknak azt tanácsolom, ragaszkodjanak a későbbiekben is ehhez a felálláshoz. Abból csak bonyodalmak származnak, ha a pénzügyi vezetés megpróbálja a szakmai területet is irányítani. Maradjon csak a pénzügyeknél, amiről azt állítja, hogy ért hozzá. Valójában Európának ebben a szegletében nincs túl nagy hagyománya a kockázatitőke-befektetéseknek, minden oldalról csak tanulgatjuk a területet. Olyan ez, mint egy házasság, néhány évre összekötjük az életünket a befektetőkkel, akikkel esetenként több időt töltünk, mint a valódi házastársunkkal.

GYERMEKI TISZTÁNLÁTÁS
Mi kell ahhoz, hogy működjön egy ilyen kapcsolat? Szerintem hit és bizalom! Hinnünk kell a projektben, méghozzá minden kétséget kizáróan. Hinnünk kell abban, hogy egy olyan témán dolgozunk, ami hasznos, értelmes, hinni abban, hogy a befektetéskor kőbe vésett üzleti és szakmai terv reális és végrehajtható. Másokat és a társainkat esetleg becsaphatjuk, de legalább magunkkal legyünk őszinték. Tényleg meg lehet valósítani, amit ígértünk, alkalmasak vagyunk rá, meg tudjuk ezt csinálni? Ha a hitünk meginog, semmi értelme vállalkozást építeni, sem a befektetőt bolonddá tenni.

Ha magunkat is becsapjuk, akkor hagyjuk a fenébe az egészet, jobb lesz egy multinál a biztos havi jövedelemért elvégezni, amit kér a főnök. Persze mindenhol emberek működnek együtt, és megtörténhet, hogy megromlik a kapcsolat. Azt azonban ismerjük el, hogy egy váláshoz vezető házasság esetén is mindig két hibás fél van, nem lehet csak az egyiket felelőssé tenni.

Két személyes történetet hadd mondjak el. Legnagyobb fiam hatéves volt, amikor egyszer elkísért Délkelet-Ázsiába, ahova akkoriban a munkám miatt gyakran utaztam. Egy hétvégén megpróbálkoztunk a hullámszörfözéssel a helyi szörfparadicsomban. Nekem évek alatt sem sikerült megtanulnom, a fiam azonban félóra után a deszkán állt és szörfözött. Miután rácsodálkoztam, csak annyit mondott: „Hittem benne.” Középső fiamat is idézném, aki így jött haza múlt nap a fociedzésről: „Ha már nem szurkolsz a csapattársaidnak, az azt jelenti, hogy föladtad.” Vajon megvan bennünk ez a gyermeki tisztánlátás? Bízom a csapatomban, bízom a befektetőben?

Érzésem szerint itt vagyunk a legnagyobb válságban. Azon szocializálódunk, hogyan találjuk meg a kiskapukat, hogyan oldjunk meg lehetetlen helyzeteket, és ez soha nem a bizalomra épült. Valóban szurkolok a csapattársamnak? Bízom benne és abban, hogy mindannyian egymásért dolgozunk? Ha ez hiányzik, mindig a hátam mögé kell figyelnem, és nehéz a feladatra fókuszálni. Arra vágyunk – mi, kiscsirkék a keltetőben –, hogy olyan együttműködő társakat találjunk a befektetőkben, akik hisznek bennünk és a projektben, segítik a munkánkat, bízhatunk egymásban és abban, hogy egy célért dolgozunk.

ROMBOLÓ MOHÓSÁG
A Figyelő egy korábbi számában döbbenettel olvastam azt az áttekintést, amely szerint az elmúlt évek több mint 70 Jeremie-befektetéséből egyetlen exit vált valóra. Saját tapasztalatom üzeni a VC-k világának: nem lesz minden befektetésből tízszeres pénz, nem lesz minden startupból Skype vagy Rovio. Sötéten látom az elkövetkező egy-két év exitesélyeit a most szárnyait próbálgató cégeknél, mert azt tapasztalom, hogy a befektetőnek nem elég a tisztes hozam; mindig csavar még egy utolsót ott is, ahol már nem lehet. Persze itt ismét elválnak az érdekek.

A befektető maximálni akarja a jövedelmét, az eredeti alapítók azonban a várva várt exit során nemcsak az esetleges pénzről álmodnak, hanem arról is, hogy a gyermekükként nevelgetett vállalkozásuk olyan kezekbe kerül, ahol szépen fejlődhet tovább, és majd büszkén tekinthetnek rá a szakmában. Az alapítók felelősséget éreznek a csapatukért, amely kitartott a hullámvölgyek alatt is, és egy exit esetén majd biztos kezekbe kerül. Nem biztató a jövőkép, a mohóság sok nagyszerű lehetőséget dönt majd romba. Pedig óriási eredmény egy nemzetközi exit közelébe jutni akkor, amikor a felek a belterjes hazai rutinokhoz szoktak.

Gondolkodtam azon, vajon érdemes-e megosztani a véleményemet, és nem vágom-e el magam a magyar befektetői körökben, de arra jutottam, hogy segítenünk kell egymásnak, megosztani a tapasztalatokat azért, hogy újabb és újabb projektekben másként dolgozhassunk. Aki egyszer megérzi az innováció, az alkotás ízét, az nem tudja abbahagyni.

A szerző  távközlési mérnök, IT- és GIS- szakember. A TrafficNav, az eCamino és más vállalkozások társalapítója

Korábbi véleménycikkeink a témában: Zsembery Levente (Nem muszáj Amerikába szaladni – 2013/30. szám); Kádas Péter (Miért, hiányoznánk? – 2013/31. szám); Weszl Miklós (Muszáj Amerikától tanulni – 2013/32. szám); Miskolczy Csaba (Amerika másra tanít – 2013/35. szám); Dőry Tibor (A startup ökoszisztéma hiányzó pillére – 2013/36. szám); Győrfi András (Sárkányok és angyalok  – 2013/40. szám).