John Maynard Keynes követői szerint a válságból való kilábaláshoz állami beavatkozásra van szükség, arra, hogy a kormányzat ösztönözze a keresletet és növelje a foglalkoztatottságot. Az ismert keynesiánus doktrína szerint a mindenkori kormányok rendelkeznek azokkal az eszközökkel - és persze felelősséggel -, amelyekre a problémák nagy részének megoldásához szükség van. Ezzel ellentétben, az osztrák iskola - különösen Friedrich Hayek - közgazdasági modellje szerint a jó utat a korlátozott állami szerepvállalás és a szabad piac jelenti, utóbbinál ugyanis nincs jobb döntéshozó.

A régóta húzódó vitára az elmúlt évek sem hoztak megnyugtató választ. Moyo szerint a két közgazdasági hagyomány összekapcsolása szükséges ahhoz, hogy a fejlett országok növekedésének serkentése és a fejlődő világ szegénységének csökkentése megvalósuljon. Ehhez a politikai döntéseket össze kell hangolni a gazdaság fejlettségi szintjével és az üzleti trendekkel. A válságra adott hivatalos válaszok a beavatkozás érdemeit hangsúlyozzák, kiemelve, hogy a kormányzati akciók növelik a hatékonyságot és korrigálják a kiegyensúlyozatlan piacokat. Azonban a másik oldalnak is van igazsága, mivel a szabad piacok szerepe is rendkívül fontos. Látható ez abból is, hogy a hosszú távú ösztönzések gyorsítják a tudományos és technológiai fejlődést, így erősítve a gazdaság növekedési potenciálját.

A politikusoknak érdemes lenne néhány fizikaleckét is venniük. Ha a tudományág „nagyágyúinak" (például Wolfgang Pauli és Albert Einstein) versengő gondolatait egyesítve sikerülne létrehozni a „mindenség elméletét", azzal képessé válnánk arra, hogy összebékítsük az elképzelhetetlenül nagyot és a mikroszkopikusan kicsit, azaz közelebb jutnánk az univerzum megértéséhez.

A két iskola leendő szintézise azt tükrözi, hogy a politika nem tudomány, hanem művészet. Üdvözlendő következtetés ez, hiszen a világnak nagyon is szüksége van a közgazdasági döntésekben rejlő rugalmasságra, bármennyien is vitatják ezt napjainkban. A globális válság kialakulását sokan a laissez-faire gondolat évtizedeken át tartó fölényének számlájára írják, és szorgalmazzák az állami beavatkozást. Kínában milliók törtek ki a nyomorúságból mindössze egy generáció alatt, köszönhetően az állami irányítású rendszernek. A fejlett országokban is sokan vannak az állami szerepvállalás hívei főként a szociális juttatásokkal összefüggésben. Mindeközben tény, hogy sok kormány mozgástere rendkívül szűk. Angela Merkel német kancellár arra hívta fel a figyelmet, hogy noha Európában a világ népességének mindössze 7 százaléka él, a gazdasági termelés negyedét az öreg kontinens produkálja, illetve fizeti a jóléti számlák 50 százalékát. Ha ehhez hozzáadjuk az Amerikai Egyesült Államokat is, akkor a világ népességének 11,5 százalékára jut a szociális juttatások csaknem 90 százaléka.

Az irányzatok közötti termékeny párbeszédre van szükség, és mérsékelni kell a szélsőségeket is. Moyo a cikk végén reménnyel idézi fel, hogy Hayek csaknem minden ötletével egyetértett Keynes, amit Hayek „megnyugtató tényként" konstatált. A lehetőség adott tehát a kiegyezésre, az viszont elgondolkodtató, hogy akkor mi is akadályozza a mai közgazdászokat és politikusokat az egyesítő elmélet megalkotásában.

Dambisa Moyo közgazdaságból doktorált az Oxford Universityn. A Világbanknál és a Goldman Sachsnál is dolgozott, a „Winner Take All: China's Race for Resources and What it Means for the World" című könyv ünnepelt szerzője. A Times 2009-ben a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta, Zambiában nőtt fel.