Én még csak sejtem a választ, s bár rám cáfolhat az élet – de szép lenne! –, a véleményemen a pótselejtezős hely megszerzése sem változtatna: kis bűzös pocsolya ez a mi labdarúgásunk, amelyben – félő – már a természet törvényei, avagy az isteni akarat sem tudja megteremteni az élet feltételeit.

Az amszterdami 8-1-es vereség azoknak lehetett kijózanító, akik ma is képesek tíz percnél hosszabb ideig éberen figyelni a magyar bajnoki mérkőzéseket. Ez a kritikus határ, aki ezen túl sem kapcsol tovább, pszichés zavarokat kockáztat meg.
Na de hol rontottuk el? – teszi fel évtizedek óta a kérdést a „szakma”, a sajtó és persze az igazi szenvedő alany, a szurkoló. A tökéletes választ nem tudom, csak azt, hogy míg gyerekkoromban tíznél is több focipálya működött Kőbányán, a szülőhelyemen, addig ma talán három. Azt is tudom, hogy gyerekként csak a foci létezett, suli után, edzés előtt, hétközna...

A cikk további része csak Figyelő-előfizetők számára érhető el, vagy olvassa el a teljes cikket a Figyelő 2013/42 számában.
Olvasáshoz kérjük, adja meg előfizetési azonosítóját.
Kérjük, olvassa a szabadon felhasználható cikkeinket!