 |
Bár a fenti kitételek a mostani szíriai konfliktus leírásának is tűnhetnek, valójában nagyon is hasonlítanak ahhoz, ahogy a Nyugat a boszniai konfliktust kezelte 1995 nyara előtt.
A legtöbb megfigyelő a mostani szíriai konfliktust az afganisztáni és iraki beavatkozással hozza párhuzamba. Ezek a konfliktusok az európai önhittséget jelképezik, a vallási- és nemzetiségi konfliktusok feloldhatatlanságát, a „csúszós lejtő" veszélyét, amikor egy kisebb, eredetileg rövidtávúnak szánt katonai beavatkozás is évekig tartó megszállássá fajulhat. Másképp fogalmazva: a megfigyelők szerint Afganisztán és Irak az elmúlt évtized legnagyobb leckéi, amiből a szíriai beavatkozást támogatóknak tanulniuk kell. Robert Gates, az USA korábbi hadügyminisztere odáig ment, hogy szerinte mindenki „orvosi vizsgálatra szorul," aki szerint amerikai csapatokat kellene küldeni a térségbe.
A 66 éves Wolfgang Ischinger diplomata, 1998 és 2001 között Németország külügyi államtitkára, korábban washingtoni és londoni német nagykövet.
De vajon valóban az az egyetlen tanulság, amit az elmúlt évek hasonló konfliktusaiból nyerhetünk, hogy eleve kizárjuk a katonai beavatkozás lehetőségét? Vagy csak az afganisztáni és iraki - politikailag sikertelen - beavatkozás miatt hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy bizonyos körülmények között egy limitált katonai erődemonstráció igenis képes lehet elősegíteni a diplomáciai megoldást (adott esetben: a békét), ami például a 90-es évek balkáni háborúinak tanulsága?
A mai szíriai helyzet és a konfliktus alakulása sok tekintetben jobban hasonlít Boszniára, mint Afganisztánra vagy Irakra. A Boszniában megtanult leckék relevánsabbak, mint valaha.
Az érintett politikusok tudják a legjobban, hogy a Nyugat és a nemzetköziek által folytatott Szíria-politika teljességgel elégtelen és elfogadhatatlan. Felszólítások, szankciók, embargó, az ellenzék támogatásának bizonyos formái, diplomáciai offenzíva, közvetítési kisérletek: mindaz, amit a nemzetközi szereplők - nem túl nagy lelkesedéssel - megpróbáltak, mára kudarcot vallott. Éppen úgy, ahogy annak idején Boszniában is 1995 előtt.
Először is, a leglényegesebb hasonlóság a két konfliktus között az, hogy (kezdetben) lehetetlen volt a harcoló feleket közös asztalhoz ültetni, hogy valamiféle működőképes diplomáciai megoldást lehessen találni. Ahogy Slobodan Milošević a 90-es években, úgy ma Basár el-Asszád szíriai elnök sem látja szükségét, hogy érdemben tárgyaljon bárkivel is. Kezdetben Boszniában is különböző béketervek és megoldási javaslatok kerültek az asztalra (lásd a Vince-Owen tervet), de nem lett belőlük semmi, mert a Nyugat nem állt készen arra, hogy keresztülvigye az akaratát.
Fenyegetés az erőszakkal
A boszniai háborút lezáró 1995-ös Daytoni Békeszerződés megszületéséhez az vezetett, hogy Milošević és a boszniai szerbek a megváltozott realitás következtében egyszercsak mégis elkezdtek érdeklődni a háború tárgyalásos lezárása iránt. A horvát fél elkezdett területeket szerezni, miközben a NATO Deliberate Force hadművelete megmutatta, hogy immár a Nyugat is komolyan veszi az ügyet. Más szóval: a Daytonban elért megállapodás, ami - bár vannak gyengeségei - mégis kijelölte a háborúktól mentes Bosznia útját a jövőbe, nem jöhetett volna létre az erőszak fenyegetése (és korlátozott alkalmazása) nélkül.
Szíria esetében is ez a döntő faktor: úgy tűnik, Asszád is visszatért az erőpolitizáláshoz, és ebből az általa vezetett rezsim nem is fog tudni engedményeket tenni. Amíg Asszád azt látja, hogy a helyzete csak megerősödik a konfliktus során, illetve a háború végső soron az ő győzelmével is zárulhat, folytatni fogja a harcot. A nemzetközi közösségnek ezt a kalkulációt kell megváltoztatnia, ha politikai megoldásra törekszik.
Másodszor: a fegyverkezésről szóló vita mindkét esetben megmutatja a rezsim alapvető előnyét az ellenzékkel szemben. A Balkánon Szarajevó sokáig tiltakozott a fegyver embargó ellen, ami egyértelműen Belgrád és a boszniai szerbek számára volt előnyös. A szíriai ellenzék is megpróbál tenni az Asszád rezsim anyagi értelemben vett előnye ellen, amit részben Moszkva, részben Teherán segített elő, a Hezbollah jelentős támogatása mellett. Ebben a felállásban éppen csak a szíriai ellenzék mérsékelt része maradt ki a támogatásból. Ezeknek az erőknek az elsorvadása így nem is váratlan - és éppen ebben rejlik a Nyugat kudarcának tragédiája.
Harmadszor: már Boszniában is csak az USA és Oroszország egyetértésével lehetett megoldani a problémákat. Bár a két hatalom balkáni politikája nem volt kompatibilis, mégis közös nevezőre kellett jutniuk a Dayton felé vezető úton. Szíria esetében is hasonló a helyzet: az amerikai-orosz „antant" a sikeres diplomácia záloga.
Soha többet Srebrencia
De vajon lehetséges-e közös nevezőre jutni a háború utáni rendszerről, a különböző vallási csoportok közötti egyensúlyról, egy átmeneti kormány összetételéről, vagy egy esetleges nemzetközi jelenlétről a háború befejezése után? Kellemetlen kompromisszumokra lehet szükség, de Oroszország nélkül akkor sem megy. A Balkánon sem volt egyszerű mindenki számára elfogadható megoldást találni, de végül mégis eredmény született, ennek alapja pedig az volt, hogy minden érintett fél - Moszkvát is beleértve - ott ült a tárgyalóasztalnál.
Ma csak egy „Szíria barátai" névre hallgató csoport működik. Bár ez is fontos a szíriai ellenzék nemzetközi legitimizációja szempontjából, önmagában kevés a konfliktus lezárásához. Több értelme lenne egy hagyományos nemzetközi kontaktcsoportnak az ENSZ égisze alatt. Ebben benne lehetne Törökország, Irán, Oroszország, az USA, valamint az EU, mint kemény mag, de kiegészíthetné Szaúd-Arábia, Katar vagy akár az Arab Liga is.
Negyedszer: a helyzetet sokáig úgy értékelték Boszniában - és Szíriában ma is úgy értékelik - hogy a be nem avatkozás költségei alacsonyabbak, mint egy esetleges beavatkozásé. Ez a számítás Boszniában nem is változott az 1995-ös szrebrenciai vérengzésig. Eközben Szíriában, úgy tűnik, sajnos túlléptünk azon a ponton, amíg egy katonai beavatkozás igazságos, hasznos és egyáltalán kivitelezhető lenne. Bármilyen szomorú is, a nyugati közvélemény mintha hozzá is szokott volna a szíriai vérengzések híreihez.
Bosznia példája még egy dolgot tanított meg: minél tovább tart egy nemzetiségi vagy vallási konfliktus, annál nehezebb a háború után rávenni a feleket egy közös, háború-utáni rend tiszteletére és valós megbékélési lépések megtételére. Ebből a szempontból azok a nézetek, miszerint a szíriai háború megoldja önmagát, nemcsak morálisan felelőtelenek, de politikailag is alapjaiban inkorrektek.
„Ördögi problémák"
Az, hogy a korlátozott beavatkozás (például repülési tilalom vagy valamilyen korlátozott bombázás, mint annak idején Boszniában 1995-ben) mennyiben tud hozzájárulni egy tárgyalásos alapon létrejött megoldáshoz Szíria esetében, a nemzetközi biztonságpolitika egyik legnehezebb kérdése. De azok, akik a kérdést egyszerűen félresöprik, a siker esélyének latolgatása nélkül, azok semit nem tanultak Bosznia példájából, és ugyanazokat a hibákat követik el újra és újra. Politikai felelőtlenség egyes kimenetelek kizárása a kezdetektől fogva. Ugyanilyen téves volt arra számítani, hogy Asszád erejei kifulladnak, és a konfliktus mintegy megoldja önmagát,
Mellesleg mindenféle katonai beavatkozás nélkül is felmerül a kérdés: mit tudunk felkínálni egy háború utáni Szíria számára? Feltételezhető, hogy egy politikai megoldás betartatásához nemzetközi békefenntartókra van szükség, csakúgy, mint a Balkán esetében. Fel tudnánk vállalni egy ilyen felelősséget? Vajon az EU és a NATO stratégiailag felkészültek?
Az írás bevezetőjében idézett kifejezés, az „ördögi probléma," amivel az akkori amerikai külügyminiszter, Warren Christopher illette a boszniai háborút, Samantha Power, az USA új ENSZ-képviselőjének tanulmánya által lett ismert. A líbiai beavatkozás mozgatórugójának is tartott Power 2002-es dolgozata („Ördögi probléma: Amerika és a népirtás kora"), kiemelte: annak elfogadása, hogy léteznek „ördögi problémák" elhárítja a felelősség kérdésének problemtikáját. A be nem avatkozás is politikai döntés, és egyáltalán nem véd meg a katasztrofális következmények vállalásától.
Ez utóbbi különösen igaz Szíriára, hiszen még több forog kockán, mint a 90-es évek Balkánján: egy regionális „összeomlás," amire a beavatkozás-ellenes németek régóta figyelmeztetnek, mára már realitás. Kétség nem fér hozzá, nagyrészt a be nem avatkozás politikája miatt. Amit látunk: egy szétesőben lévő állam a világ egyik legkevésbé stabil régiójában. Ez az állam ráadásul vegyi fegyverekkel rendelkezik és a világ dzsihádistáinak gyűjtőhelyévé vált.
Erkölcsi csőd
Egy regionális háború következményei a maguk vallási és politikai, hatalmi elemeivel messze túlmutatnak Szírián, és komoly gondokhoz vezethetnek a szomszédos államok jövőjét illetően, az iráni atomkonfliktust illetően, és a Közel-Kelet dominanciáját illetően. Mindeközben az áldozatok száma hónapról hónapra meredeken emelkedik.
A nemzetközi politika és a nemzetközi jog egyik nagy eredménye a 20-ik század népirtásai nyomán éppen az volt, hogy a nemzetközi közösség nem tud átnézni saját felelőssége felett, és tömeges attrocitások szélsőséges esetében igenis katonai beavatkozásra is el kell szánnia magát. Jónéhány éve már, hogy az ENSZ Közgyűlése magáévá tett egy új elvet (A védelem felelőssége, „Responsibility to Protect," R2P), ami korlátozza a hagyományosan értelmezett nemzeti szuverenitást. Nincs kétség afelől, hogy ez előrelépést jelentett az emberi jogok és a nemzetközi jog modern nyugati értelmezése szempontjából.
Sajnálatos módon ma már nem sok maradt a kezdeti R2P eufóriából. Úgy tűnik, a Nyugat ma éppen úgy tekitnt Szíriára, mint Boszniára 20 évvel ezelőtt, egy „ördögi problémára," amitől célszerűbb minél távolabb maradni. Ha ez lenne a szíriai konfliktus végkövetkeztetése, az azt jelentené, hogy a nemzetközi közösség béketeremtő potenciálja - az ENSZ-en keresztül - alaposan lecsökkent. A Nyugat számára ez még ennél is súlyosabb lenne. A csődöt jelentené morálisan is, politikailag is.