„Már általános iskolásként hol futkostam, hol a kézilabdát dobáltam, hol a focit rúgtam. Tizennégy évesen kezdtem biciklizni. Az első fordulat az életemben a kerékpározás volt. A téren az orrom előtt gyülekeztek a biciklisek edzés előtt. Egyszer az edző - aki látta, hogy a bicajokat bámulom - nekem szegezte: - Te meg mit bámulsz, öcsi? Pattanj bicajra, és gyere velünk! Mire én fogtam a kempingbiciklimet, és nyomás utánuk. 5, 10, 15 kilométer, nem akartam lemaradni. Végül már majd' leestem a bicajról. Egyszer csak jött egy gödör, és az aszfaltra repültem. Megálltak, megkérdezték, hogy élek-e. Élek! Akkor holnap ugyanekkor" - így kezdte biciklis karrierjének történetét egy interjúban a 45 éves Dariusz Miłek, Lengyelország egyik leggazdagabb embere.

A makacsság kifizetődött. Egy hónap múlva kapott az edzőtől egy versenybiciklit. 15 éves volt. Jöttek az első külföldi utak, különleges sportoló-útlevéllel. „Többet láttam, mint a haverok a téren, ezért okosabb is voltam. És persze volt érzékem az üzlethez. Öt bicikligumiért - amit a Szovjetunióban vettem, és Németországban adtam el - Adidas-cipőt hoztam haza Lubinba, ez lényegében elérhetetlen volt nálunk. Aki ilyesmit megcsípett, az már volt valaki! 100 dollárba került - ennyiből fél évig éltek nálunk. Aztán az első Kasprzak rádiómagnó, aztán egy külföldről behozott Hitachi magnó - nagy szám volt a srácok között!" Lubinban ma is szinte mindenki ismeri őt. Neki volt először videója a városban, azt nehéz elfelejteni. Az a cipős biciklis - teszik még hozzá legtöbbször.

További részletek a Figyelő 2013/31-es számában.