Az olasz gazdaság 2007 óta tartó zsugorodására a II. világháború óta nem volt példa. Jelenleg az ország GDP-je 8,5 százalékkal alacsonyabb, mint a válság kitörésekor volt. Azóta elmaradnak a jelentős beruházások, aminek legfőbb oka, hogy az olasz gazdaság rengeteget vesztett versenyképességéből. Az olasz munkaerő relatív árának növekedése pedig két tényező következménye: a helytelen fiskális politika és az egy munkásra jutó termelékenység elégtelen növekedése.

Az olasz kormányok fiskális politikájában nem a túlzott költségvetési hiány jelentette az igazi problémát, hanem az elhibázott adópolitika. Jelenleg az olaszországi munkáltatókat terhelő társadalombiztosítási adók a bruttó bér 32 százalékát teszik ki, míg Németországban mindez csak közel 20 százalék. Az olasz költségvetés fogyasztási adókból származó bevételének GDP-hez viszonyított aránya is kedvezőtlenebb, mint Németország esetében. Olaszországban a bruttó hazai össztermék mindössze 6,25 százalékát teszik ki az áfa-bevételek. Ez különösen kevés egy olyan országban, ahol köztudottan nagy a feketemunka részaránya. Ilyen gazdasági környezetben a közjavak biztosításához szükséges forrásokat kizárólag a fogyasztási adók emelése révén lehet biztosítani.

Az aránytalanná alakított adórendszernél is nagyobb sebet ejtett a versenyképességen a bérek alakulása. Az egy óra munkára jutó költség 39,5 százalékkal emelkedett 2000-től, miközben a munka termelékenysége mindössze 2,7 százalékkal nőtt. A munka termelékenysége jóformán stagnált, ami elsősorban a sztrájkokkal fenyegetőző erős szakszervezeteknek köszönhető. Összességében egy munkaegységre jutó költség Olaszországban 32,5 százalékkal bővült Németországhoz viszonyítva az ezredforduló óta.

Olaszország számára a jelenlegi gazdasági stagnálás fenntarthatatlan, melyből várhatóan csak komoly társadalmi ellenállás közepette lesz képes kilábalni. A gazdaság felpörgetésére megoldás lehetne a fogyasztási adók emelése vagy a társadalombiztosítási járulékok csökkentése, ám a költségvetési egyensúly fenntartásának érdekében ezek mindenképpen megszorításokkal járnának. Megoldás jelenthetne az is, ha olcsó külföldi munkaerőt sikerülne az országba csábítani, ám ez újabb társadalmi feszültségekkel fenyegetne. Olaszország előtt nincs fájdalommentes út.

Paolo Manasse a Bolognai Egyetem közgazdaságtan professzora, fő kutatási területe a nemzetközi gazdaságtan. PhD képesítését a London School of Economics-on szerezte. Dolgozott többek között az IMF, a Világbank és az OECD számára.