A 90-es években ezért is kezdett erőltetett ütemű fejlesztésekbe az apró emirátus. Stratégiájukat az ingatlanfejlesztésekre, a turizmusra, a közlekedésre és a kereskedelemre alapozták. A szédületes fejlődés hatására mára 2 milliónál is többen laknak a sivatagi városban, ahol 1950-ben még csak 20 ezren laktak. Az apró emirátus gigalomán projektekkel, mint a pálmákat és a Földet formáló mesterséges szigetek, a vitorla alakú hétcsillagosnak mondott (bár ilyen kategória nincsen) Burj Al Arab ismertté tette magát az egész világon. Ezen építkezések célja a figyelem felkeltése volt, nem a gazdasági megtérülés, a pálmafás szigeten például feltűnően üresen sorakoznak a luxus apartmanok. Az elmúlt másfél évtizedben azonban Dubak szinte minden turisztikai összeállításba, kiadványba bekerült. Ha bármit építenek, annak a legnagyobbnak, legjobbnak kell lennie, mint például a 2009-ben megnyitott, mára 76 kilométeres hosszúsági metróhálózatnak, ami a világ leghosszabb vezető nélküli hálózata. Természetesen a városban van a világ legtöbb üzlettel rendelkező bevásárlóközpontja (The Dubai Mall).


A fejlődésnek azonban komoly hatása van a társadalomra is. Mára a lakosság csupán 17 százaléka az arab állampolgár, a legtöbben a népesség felét kitevő indiaiak vannak, akiknek többsége már fél észszázada érkezett, és sok közülük a tehetős és középosztálybeli is. A bangladesi, pakisztáni, filippínó és nepáli vendégmunkások a rosszabbul fizetett állásokat töltik be, és kevés esélyük van a felkapaszkodásra. A napi 12-14 órás műszak mellett pihenőnap sincs, 1-2 év után kapnak a munkások 30-45 nap szabadságot a hazalátogatásra. A munkakörülmények sem nevezhetők tökéletesnek, és a munkavállalókhoz való hozzáálásról sokat elárul, hogy a furgonok hátuljan gyakran tűnik fel egy olyan tábla, ami arra kéri a közlekedőket, hogy a megadott számon értesítsék a főnököt, ha szerintük szabálytalanul vezet a sofőr. Mint egy nepáli taxissal beszélgetve megtudtuk, fix fizetésre sem számíthat, csak a bevétel 35 százalékára, de ezt is csak akkor, ha eléri a napi 450 dirhamos bevételt (nagyjából 25 ezer forint). Ha ez nincs meg, csökken a részesedése, és ha nincs meg a napi minimum egy figyelmeztetés után elveszíti a munkáját. Egy gyors számítással kiderül, hogy a hónap minden napján dolgozva legalább 260 ezer forintos fizetéshez juthat így egy sofrő, ami még Magyarországon sem rossz, nem hogy Ázsia legszegényebb országaihoz képest. A többség azonban csak néhány évre tervez Dubajban maradni, így nem járulnak hozzá a város fejlesztéséhez, új cégek alapításához.

A dubaji gazdasági csoda működtetői pedig nagyrészt európaiak és amerikaiak, ők tervezik a rekorder épületeket, mint például a világ legmagasabb épületet, a 830 méter magas Burj Khalifát. Az állami tulajdonú repülőtér üzemeltetőnek is brit vezérigazgatója van, ahogy a turisztikai hivatal PR vezetője is szintén brit. Megtalálható a városállamban szinte minden nagyobb multinacionális cég. A helyieknél érdeklődve, hogy miért is éri meg a sivatag közepén irodát bérelni 20-30 eurós négyzetméteráron, londoni árszínvonalon, azt a választ kapjuk, hogy itt nagyon közel van az afrikai, ázsiai és közel-keleti piac, és a kulturális sokszínűség is kiváló üzleti feltételeket teremt. Nem mellékes azonban, hogy Dubajban gyakorlatilag nem kell adót fizetni. Bár 2008-ban megállapodott arról az Egyesült Arab Emirátusok hét emirátusa, hogy 2012-ig bevezetik (!) a személyi jövedelemadót és a társasági adót, gyakorlatilag két szektorban fizetnek a cégek adót. Az olajiparban 55 százalék a ráta, míg a külföldi bankok esetében 20 százalék. A személyi jövedelemadó pedig továbbra sem létezik. Az emirátsuok egyik legnagyobb bevételi forrása a vízumokból származik. Egy 30 napos turista vízum is 36 ezer forintot kóstál, a munkavállaláshoz szükséges pedig ennek sokszorosát. Mint egy Dubajban jogászként dolgozótól megtudtuk, a házvezetőjük vízuma kéthavi fizetését tesz ki. 

Magyarországon még kevés vállalkozó figyelmét keltette fel az Arab-öbölben található Dubaj, október óta már heti négy közvetlen járatot üzemeltet a Wizzair, így vonzóbb lehet térségbeli üzleti kiindulópontnak. Egy leányvállalat alapítása azonban jóval nehézkesebb, mint bárhol Európában. Egy ottani cégben ugyanis mindig kell legalább 51 százalék helyi tulajdonnak lenni, ami kiváló megélhetési lehetőséget biztosít a helyi állampolgároknak. A cégekben ugyanis a szolidan szponzoroknak nevezett helyiek sokszor csak papíron vesznek részt. A csendestárs azonban komoly rizikót is jelent, mivel a helyi törvények szerint nem csak a profit őt megillető részére jogosult, hanem a bevételére is. Így a kapcsolat megromlása esetén könnyen kisöpörheti a céges számlát, és be is döntheti a céget, ha például egy versenytárstól ilyen irányú, csábító megkeresést kap.

Az üzleti környezet kiválónak tekinthető a szinte nem létező adóknak köszönhetően, a jogbiztonság azonban hagy kívánnivalót maga után. Az emírségeket vezető sejkek hatalma a középkori földesuirakéhoz mérhető, hiszen az állam és a magánvagyonuk nem igazán válik el egymástól. Egy egyszerű közlekedési baleset az uralkodócsalád valamelyik tagjával komoly slamasztikába sodorhatja az akár vétlen sofőrt is. Ilyenkor még a legjobb eset a kitoloncolás, a szigorú helyi büntetőtörvénykönyv alapján az utcai alkoholfogyasztás is börtönnel végződhet. A börtönből kikerülni se könnyű, pénz nélkül azt nem lehet elhagyni. Egy indiai üzletember például jótékonyságból kezdett el repülőjegyeket adni azoknak, akik eddig továbbra is a rácsok mögött maradtak büntetésük letelte után, mert munkavállalási engedélyhez nem juthattak volna és így munka híján álláshoz sem. A helyi bíróságok függetlensége a Világbank World Jusitce Project felmérés szerint nem túl kielégítő. A polgári igazságszolgáltatásban épp előzik Burkina Fasot. Vállalkozásban ezért igen körültekintően érdemes Dubajban belevágni, megfelelő, a helyi jogi és gazdasági viszonyokat ismerő segítséggel.