Ha Ön szerint a bankár öröme nem csökken a második gép érkeztekor, akkor minden bizonnyal a legmodernebb közgazdasági modellek híve. Ezek arra a feltételezésre épülnek, hogy a fogyasztók csak a fogyasztási cikkek abszolút mennyiségét és minőségét veszik figyelembe, így tehát a bankár a saját Cesnájával elégedett, függetlenül attól, hogy a szomszédja mivel közlekedik. Azonban ahogy a mondás tartja a szomszéd füve mindig zöldebb. Vannak olyan helyzetek, amikor a környezet igenis számít. Ahogy Richard Layar írja: „a szegény országokban a férfiaknak elég egy rózsával kimutatniuk szerelmüket, ám a gazdagoknak legalább egy tucatot kell venniük".

A környezet okozta asszimetria döntéstorzító hatása segít megérteni a világ problémáit és belátni, hogy a piaci szabályozás és kontroll hasznos is lehet bizonyos esetekben.

A bérek és a munkahelyi biztonság közti optimális egyensúly jól példázza ezt a dilemmát. A biztonsági berendezések drágák, ami szükségszerűen alacsonyabb bért eredményez a munkavállalók számára. A kockázatokat nullára csökkenteni lehetetlen, adódik tehát a kérdés, hogy „mennyi biztonság elég". Ha Smith nyomdokain haladva a klasszikus közgazdaságtan szerint érvelünk, a munkavállalók fogják meghatározni az optimumot. Ezt elfogadva a szabályozások csak torzítanak a versengő piacokon, hiszen a munkásokat arra kötelezik, hogy „többletbiztonságot vásároljanak", amit maguktól kevesebbre értékelnek, mint amennyibe kerül. Ennek ellentmond, hogy a világ összes országa rendelkezik bizonyos szintű munkavédelmi szabályozással. A klasszikus elmélet szerint ezek vagy rendhagyóak, vagy azért van rájuk szükség, mert a munkavállalók nem megfelelően informáltak, vagy a piacok nem eléggé versengőek. Ha szemügyre vesszük az említett szabályozásokat, láthatjuk, hogy ott hatékonyak igazán, ahol a munkavállalók a leginkább informáltak és a piacok a legközelebb vannak az ideális versenyhez.

Ennek a rejtélynek a megoldása a környezet befolyásoló hatásában rejlik, azaz a biztonságot másként értékeljük, mint például a háztartási javakat. Ezt belátva érthető, hogy a tökéletesen versengő piacokon a tökéletesen informált munkavállalók is kevesebbet költenek saját biztonságukra, mint kéne.

Tegyük fel, hogy két országban (A és B) tökéletesen egyformák a körülmények, kivétel a lakhatást. „A" országban 400 m2-es lakásunk lehet, míg mindenki másnak 600 m2-es. „B" országban csak 250 m2-es lakásban lakhatnánk, ám mindenki más 180 m2-esben. A klasszikus közgazdaságtan szerint „A" országot kéne választani, hiszen ott abszolút értékben nagyobb területre húzódhatunk vissza, ám a kutatások szerint az emberek „B" országot választanák, mivel ott relatíve nagyobb az otthonuk.

Egy másik esetben „A" országban 2 a 100.000-hez az esélye, hogy meghalunk munka közben, míg másoknak csak 1 a 100.000-hez, „B" országban pedig nekünk 4 a 100.000-hez, ám másoknak 6 a 100.000-hez. Ebben az esetben már mindenki „A" országot választaná. A halál - fogalmazhatunk úgy - kijózanító hatása megváltoztatja az értékelésünket. Ebben az esetben már nem a másokhoz mért relatív előnyünk, hanem az abszolút értékek számítanak. Belátható tehát, hogy a piac nem tudja fenntartani az optimumot a bérek és a biztonság között, hiszen a béreket nem csak a biztonsággal azonosan értékelt javakra fordítják az emberek. Ha valaki a kockázatért cserébe kapott plusz jövedelemért nagyobb házat vehet, relatív előnyre tesz szert a lakhatás terén, ám ez nem kompenzálja a biztonságát ért abszolút értékű hátrányát. Ha azonban mindenki így cselekszik és mindenki nagyobb házat vesz a plusz jövedelemből, senki nem szerez relatív előnyt.
Jó példa erre az NHL. Sok játékos úgy gondolta, hogy sisak nélkül jobban hall és lát, ezért nem volt hajlandó sisakot venni, és így előnybe került a többi játékoshoz képest. Mivel ezután senki nem hordott sisakot, így a relatív előnyük is szertefoszlott.

Bár első megközelítésre a szabályozások korlátozzák a szabadságot, ám ahogy a sportolóknál, úgy a munkavállalóknál is, ez a szigorítás senkit sem juttat relatív hátrányba másokkal szemben, viszont abszolút előnyt jelent mindenki számára a biztonsági szabályozás nélküli rendszerhez képest.

Robert Harris Frank a Johnson Graduate School of Management közgazdász professzora a Cornell University-n. Matematikából szerzett BSc diplomát a Georgia Institute of Technology-n, majd statisztikából MSc, végül közgazdaságtanból PhD diplomát a Berkeley-n. Számos felsőoktatási intézményben tanított, főként elméleti közgazdaságtani, viselkedési közgazdaságtani, illetve etikai tárgyakat. A St. Galleni Egyetem díszdoktora, valamint a New York Times publicistája.