Kína folyó fizetési mérlegének többlete miatt (mely 2000 óta átlagosan évi 220 milliárd dollár) régóta vívja szópárbaját a világ többi országával. Németország hasonlóan nagy összegű, rendszeres többlete (az euró 1999-es bevezetésétől tekintve átlagosan évi 170 milliárd dollár) azonban a közelmúltig nem került a figyelem középpontjába.
Amíg az eurózóna kiegyensúlyozott volt, ez nem is jelentett problémát - csak úgy, mint ahogy az sem jelentett gondot az Amerikai Egyesült Államok számára, ha Texas mérlege szufficites volt. Mindeközben a kínai gazdaságpolitikára a globális egyensúlytalanságok forrásaként tekintettek.

Mivel Németországnak már nincs „nemzeti" árfolyama, ami a saját folyó fizetési mérlege alapján változhatna, ezért a közgazdászok inkább a Monetáris Unió egészét nézték, és csak ritkán fordítottak figyelmet egy-egy tagországra.
Azonban kiderült, hogy az országok egyes régióiban is leképeződik hozzájárulásuk a külkereskedelmi szerkezethez. Ezt bizonyítja az is, hogy az USA egyes tagállamainak kiadáscsökkentő kormánydöntései bizonyos fokig meghiúsították a szövetségi kormányzat 2010-2011-es gazdaságösztönző programját.

Ezen okokból kifolyólag fel kell tenni a kérdést, hogy egy olyan nagy ország, mint Németország - vagy egy nagy állam, mint Kalifornia vagy Texas - fokozza vagy csökkenti-e a globális összkeresletet. A kérdés már csak azért is fontos és időszerű, mert Németország szomszédainak, Hollandiának és Ausztriának (szintén tagjai az eurózónának) folyó mérlegei mind szufficitesek, mindeközben pedig a dél-európai, válságban lévő országok sikeresen kontrollálták a korábban óriási mértékű hiányt megszorító intézkedéseik segítségével. A beavatkozások mérsékelték a hazai keresletet és ezáltal teret engedtek az export növekedésének. A programok hatására az euróövezet egésze ebben az évben 260 milliárd dolláros többletet fog tudni felmutatni, ami már a Kína okozta egyensúlytalansághoz hasonló.

Európa nem eurót használó folyó fizetési mérleg többlettel rendelkező országai - például Svédország, Dánia, Svájc és Norvégia (melyek bizonyos mértékig mind az euróhoz kötik fizetőeszközeik árfolyamait) - tovább növelik ezt az egyensúlyhiányt. Az előbb említett észak-európai országok Németországgal, Hollandiával és Ausztriával kiegészítve összesen 550 milliárd dolláros folyó fizetési mérleg többletet halmoznak fel, mely jócskán túlszárnyalja Kína idén várható 150 milliárd dolláros szufficitjét.

Az eurózóna jelenlegi helyzetében a legnagyobb probléma az, hogy néhány országban, mint például Spanyolországban és Görögországban a munkanélküliség aránya 20 százaléknál is magasabb. Ezek az országok próbálják alkalmazni az úgynevezett „belső leértékelést", melynek keretében drasztikus bér- és árszínvonal csökkentést hajtanak végre, ám az északi országok egyre nagyobb nyomást helyeznek az árfolyamra és ezzel aláássák a válságkezeléssel küszködő országok Monetáris Unión kívüli versenyképességét. Bár Spanyolország és Görögország sikeresen hajtott már végre 5 százalékos belső devalvációt Németországhoz viszonyítva, ám ez sajnos nem sokat ér. Az Egyesült Államokhoz képest nem növekedett a versenyképességük, mert ezalatt az euró több mint 5 százalékkal erősödött a dollárhoz képest.

Németországnak, Ausztriának, Hollandiának és az északi országoknak bőven van mozgásterük béremelésekre és expanzív fiskális politika bevezetésére. Ha élnének ezekkel a lehetőségekkel, saját állampolgáraiknak is kedveznének, alacsonyan tartanák az euró árfolyamát, serkentenék a növekedést és elősegítenék a dél-európai országok és a világ alkalmazkodását a jelenlegi gazdasági helyzethez.

Kemal Derviş (1949 -), török közgazdász, Törökország egykori gazdasági minisztere, az ENSZ Fejlesztési Programjának volt nagykövete. Jelenleg a washingtoni székhelyű közcélú szervezet, a Brookings Institution alelnöke.