Több mint kétszáz évvel ezelőtt az USA alapító atyái minden véleménykülönbségük ellenére egyetértettek abban, hogy az ország csak akkor gyarapodhat, ha minél szélesebb körben kiterjesztik a földhöz és a vállalkozáshoz való jogot. A születőben lévő állam első elnöke, George Washington már beiktatása előtt kiemelte, hogy az ország boldogulásához és boldogságához a tulajdonjogok egyenlő elosztásán át vezet az út. Utóda, John Adams már arról beszélt, hogy az egyenlőtlenségből felemelkedő üzleti arisztokrácia nemcsak gazdasági, hanem politikai hatalommal is rendelkezik. Az alkotmány fő szövegezője, James Madison a mindenkori kormányok szerepét hangsúlyozta, mondván, ezek felelőssége, hogy a tulajdonjogok tiszteletben tartatásával, és a jogrendszer hatékony működtetésével megelőzzék a privilegizált csoportok létrejöttét. Adams szerint a törvényeknek nem a gazdagokat és hatalmasokat kell segítenie, hanem a lehető legtöbb ember számára kell jóllétet teremtenie.

Az alapítók gondolatai mellett tíz év kutatási tapasztalatát gyűjtötte össze Joseph R. Blasi, Douglas L. Kruse és Richard B. Freeman új könyvükben („The Citizen's Share: Putting Ownership Back into Democracy), amelyet egyre gyakrabban látni kongresszusi képviselők kezében is. Annál is inkább fontos, hogy a törvényhozók átlássák ezeket a folyamatokat, mivel a választók egyre fokozódó aggodalommal figyelik, hogy 1993 óta a jövedelem-növekmény a népesség felső egy tízezredénél csapódik le, míg az alsóbb 90 százalék 2012-ben alacsonyabb reáljövedelemhez jutott, mint '93-ban.

Emellett a fejlett világban messze az USA-ban a legégetőbb probléma a gyermekszegénység: a vonatkozó adatok szerint az ország Brazíliával, Mexikóval, Venezuelával és Oroszországgal szerepel egy sávban.

A sikerkönyvet jegyző közgazdászprofesszorok egyik legfontosabb felfedezése, hogy a tőkehal halászatát már 1792-ben a nyereségrészesedés intézményével „hozták helyzetbe". Erről árulkodik egy Maine államból előkerült korabeli könyvecske egy öreg tengeri medve feljegyzéseivel, mely szerint a szerzett nyereséget előre letárgyalt feltételek szerint nem a gazdag hajótulajdonosoknak, hanem a dolgozóknak juttatták. Egy Thomas Jefferson által megrendelt kutatás is azt bizonyította, hogy a profitban érdekelt munkások sokkal hatékonyabban dolgoztak. A szerzők számos példa segítségével azt is bizonyították, hogy John D. Rockefeller, George Eastman, William Cooper Procter vagy Charles A. Pillsbury vállalatainak sikereihez szintén nagymértékben hozzájárult, hogy dolgozóik is érdekeltek voltak a minél nagyobb profitban. Blasi professzor szerint a XIX. század végének leghatalmasabb vagyonaiból így nemcsak a tulajdonosok, de az egész társadalom profitálhatott.

Blasi professzor mindezek fényében azt javasolja, hogy a Kongresszus elevenítse föl az 1792-es modellt. A nyereségrészesedést tartalmazó üzleti tervek - kivéve néhány start-upot -nem túl gyakoriak, annak ellenére, hogy az ilyen cégek sokkal jövedelmezőbbek. 140 millió amerikai alkalmazott közül mindössze 19 millióan érdekeltek munkáltatójuk gazdasági sikereiben, sőt a menedzsment korlátozza is a részvényesek jogait, fokozva ezzel a társadalmi különbségeket.

Robert Ashford jogászprofesszor állítja, ha az amerikaiak több részesedést vásárolnak a vállatokban, azzal az egész ország jól járhat. Ashford és Blasi szerint ideje, hogy Amerika olyan nemzet legyen, ahol minden munkás kapitalista - így válna valóra az alapítók álma a prosperáló és egyenlő hazáról.

David Cay Johnston Pulitzer-díjas oknyomozó gazdasági újságíró, szakterülete az adózáspolitika.