Egy éven belül teljesen kicserélődik az EU vezetői garnitúrája, miután a legfontosabb intézmények első embereinek egytől-egyig lejár a mandátuma. Az már korábban eldőlt, hogy jövő év végén búcsúzik Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke, és Catherine Ashtonnak, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének is más állás után kell néznie. A 2014. májusi végi választások után az Európai Parlament (EP) is új elnököt választ majd. Ráadásul a NATO főtitkári széke is megüresedik jövőre, az atlanti szervezetnél véget ér a Rasmussen-éra.
És, hogy teljes legyen a kép: jövő nyáron meg kell majd találni José Manuel Barroso utódját is, aki két egyenként ötéves ciklusban állt az Európai Bizottság élén. Bár a portugál politikusnak állítólag nem lenne ellenére a triplázás, lassan mégis elkezdhet pakolni, mert a német kancellárnál teljesen kiesett a pikszisből. Ezt egy befolyásos német EP képviselő nemrég meg is erősítette lapunknak. Angela Merkel helyette szívesen látta volna a lengyel miniszterelnököt Brüsszelben, de Donald Tusk inkább a hazai politikában szeretne tündökölni. Ezért a kereszténydemokrata és konzervatív oldalon mostanában leggyakrabban az ír kormányfő, Enda Kenny nevét emlegetik. Az ugyanakkor valószínűtlennek tűnik, hogy ő is lesz a végleges befutó.

Zuhanyhíradó, avagy Barroso lehetséges utódai
*Donald Tusk, lengyel kormányfő, jobbközép (nem vállalná)
*Enda Kenny, ír kormányfő, jobbközép
*Jirky Katainen, finn kormányfő, jobbközép
*Valdis Dombrovskis, lett kormányfő, jobbközép
*Michel Barnier, francia biztos, jobbközép
Viviane Reding, luxemburgi biztos, jobbközép
*Martin Schulz, német, EP-elnök - szociáldemokrata
*Alekszisz Ciprász, görög, Sziriza párt - szélsőbaloldali
*Guy Verhofstadt, belga EP-tag - liberális
ERŐVISZONYOK
Először is, a bizottsági elnökkeresési folyamat íratlan szabálya, hogy a verseny végén nem az áll a képzeletbeli dobogó tetejére, akinek a nevét a legelején bedobták a köztudatba. A másik ok, hogy a bizottsági elnök kiválasztása általában nem független más fontos intézmények tisztújításától. Ezért valószínűsíthető, hogy a Barroso-utód megtalálása egy nagyobb alkucsomag része lesz Ez várhatóan magába foglalja majd az Európai Tanács, az EU külügyi szolgálat, az Európai Parlament és nem kizárhatóan a NATO megüresedő csúcsposztjainak a betöltését is. És ahogy az ilyenkor szokás, nem egyetlen szempont dönt majd a megfelelő személyek kiválasztásánál. A személyes alkalmasság mellett számít a párthovatartozás, az Észak és Dél, valamint a Kelet közötti földrajzi, és újabban már a nemek közötti egyensúly is.
Létezik azonban egy harmadik tényező is, amiért egyelőre nem érdemes a fogadási irodáknál nagyobb téteket tenni a Bizottság következő elnökére. A Lisszaboni Szerződés hatályba lépése ugyanis, ha alapvetően nem is írta át a szabályokat, de valamelyest módosított azokon. Így a folyamatot a korábbinál sokkal jobban befolyásolják az európai parlamenti erőviszonyok. A Bizottság első emberét eddig némi leegyszerűsítéssel az EP asszisztálása mellett a tagországok állam- és kormányfői egyhangú döntéssel emelték pajzsra. Az aktuális uniós szerződésben lefektetett eljárásrend ugyanakkor különböző értelmezések előtt nyitja meg az utat. A lényeg, hogy az Európai Tanács „az EP-választások figyelembevételével" és „a megfelelő konzultációkat követően" minősített, kétharmados többséggel javasol jelöltet a képviselőtestületnek. A választások után újjáalakult Európai Parlament pedig csak jóváhagyhatja, vagy elutasíthatja ezt a jelöltet, de másikat nem állíthat.
A képviselők olvasatában ez azt jelenti, hogy a tagországok vezetőinek a május végi parlamenti választásokon a legtöbb szavazatot begyűjtő pártcsaládból kell kiválasztaniuk a Bizottság leendő elnökét. Ez egyébként legutóbb is így történt, amikor 2004-ben és 2009-ben a győztes Európai Néppárt soraiba tartozó politikusnak (Barrosónak) adták a megbízatást. De mi van akkor, ha az állam- és kormányfőknek nem tetszik az a politikus, akit a Parlament próbál rájuk tukmálni a választási eredmények tükrében?

A NÉP SZAVA
Az öt évvel ezelőtti EP-választástól eltérően ugyanis egyre inkább úgy tűnik, hogy az európai pártcsaládok többsége májusban egy listavezetőt állít majd, aki a kampányban a párt hivatalos jelöltje is lenne az Európai Bizottság élére. A képviselők szerint növelni lehetne az EB elnökének demokratikus legitimációját, ha átláthatatlan kormányzati háttéralkuk helyett 500 millió európai állampolgár akaratából kerülne a pozíciójába. Amelyik párt tehát a legtöbb mandátumot szerzi majd májusban, annak a listavezetője formálna jogot arra, hogy beüljön a legnagyobb presztízsű brüsszeli székbe. Ez a logika azonban gyökeresen változtatna a jelenlegi procedúrán, amennyiben az Európai Tanács tagjainak a jogát arra korlátozná, hogy jegyző módjára csupán hitelesítsék a választások eredményét. „Erről szó sem lehet" - tudatta néhány napja Brüsszelben Angela Merkel, hangsúlyozva, hogy nem lát automatikus kapcsolatot a választási listavezetők és a különböző európai posztok betöltése között. Ezzel pártállástól függetlenül vélhetően számos más tagállami vezető is egyetért. A nagyfőnököknek ugyanis eszük ágában nincs lemondani arról a privilégiumukról, hogy saját ízlésük és igényeik szerint válasszanak vezetőt a brüsszeli testület élére. Az állam- és kormányfők általában olyan politikusokat részesítenek előnyben, akikről tudni lehet, hogy nem nőnek a nyakukra. Márpedig óvatosságra intheti őket, hogy az annak idején hasonló megfontolás alapján kiválasztott Barroso az idők folyamán túl közel került az Európai Parlamenthez.
Ez mégsem tántorított el egyes európai pártcsaládokat attól, hogy máris megnevezzék a listavezetőjüket. A kommunista és szélsőbaloldali pártokból álló Egyesült Baloldal például azt az Alekszisz Ciprászt jelölte frontemberének a jövő májusi választásokra, aki egy évvel ezelőtt a második mentőcsomag elutasításával és választási sikerével alaposan felforgatta a görög politikai életet. A Néppárt mögött pillanatnyilag második legerősebb politikai erőnek számító szocialisták és szociáldemokraták pedig arra készülnek, hogy az EP jelenlegi elnökét, a német Martin Schulzot küldjék be a ringbe. A liberálisok és a zöldek még nem választottak, de lelkesen támogatják az elképzelést. Maradnak a kereszténydemokraták, akik egyelőre hezitálnak.
Az már csak hab a tortán, hogy ha Németországban nagykoalíció alakul, akkor Merkel és a politikai riválisának számító Schulz egy hajóban kell, hogy evezzenek. Német megfigyelők mindenesetre nem adnak nagy esélyt annak, hogy a kancellár a koalíciós tárgyalásokon látatlanban odaígérje a bizottsági elnöki posztot a szociáldemokratáknak, vagyis az EP jelenlegi elnökének. Maximum arra tehet ígéretet, hogy a Bizottság következő német tagja baloldali politikus legyen. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a következő „Barrosónak" is neki kell lennie.
Ha a felek kitartanak az álláspontjuk mellett, akkor szép kis csetepaté alakulhat ki az Európai Bizottság következő elnökének kinevezése körül az új és sokak szerint a jelenleginél sokkal eurószkeptikusabb Parlament és a világ legbefolyásosabb asszonyát is a soraiban tudó Európai Tanács között.