Tabut hágott át Edward Snowden, az amerikai titkosszolgálati kiszivárogtató is, nem véletlen a washingtoni (és nyomukban egyes európai) politikusok engesztelhetetlensége vele szemben. Hiszen többé nem tehetnek úgy a nyilvánosság előtt, mintha nem tudtak volna bizonyos dolgokról – vagy éppen ellenkezőleg, meglepődést és felháborodást kell mutatniuk akkor is, ha valójában csak a szokásos üzletmenet lepleződik le.

Nagyjából negyedszázada tudhat az átlagos érdeklődő arról, hogy öt angolszász ország összefogásában működik a világ telekommunikációs forgalmának döntő részét lehallgató és adatait kiértékelő rendszer. Akkor Echelonnak hívták, ma Prismnek, s a technológiai fejlődéssel lépést tartva vagy inkább azt megelőzve gyűjtik az információkat. A kérdés tehát huszonöt éve az, hogy milyen körben és mit kezdenek velük: a terrorelhárításra adott felhatalmazás mikor csap át a személyes adatok jogosulatlan kezelésébe vagy éppen egyszerű ipari kémkedésbe.

Angela Merkel és a világ három tucat másik, név szerint egyelőre nem ismert vezetőjének a telefonlehallgatása most azt bizonyítja a nagyérdemű számára, hogy már régen nincsenek szabályozott határok. Kendőzetlen őszinteséggel fogalmazta ezt meg a Le Figaróban a francia hírszerzési ügynökség egykori vezetője: a hivatalok eddig is pontosan tudták, hogy minden ország, még ha együttműködik is a terrorelhárításban, szövetségesi körben is kémkedik. „Senki sem balek.” Legfeljebb irigyli a másiktól a fejlettebb technikát.
Az európai vezetők ezért csak fékezett habzással háborogtak a múlt heti uniós csúcsértekezleten. Nincs szó arról, hogy felfüggesztenék a szabad kereskedelmi megállapodásokat Amerikával, s körültekintően viszonyulnak ahhoz az európai parlamenti ajánláshoz is, hogy a gyanús számlamozgásokkal kapcsolatos adatcserét befagyasszák.

A tabu megsértése azonban a fejlett világban sem marad következmények nélkül. Miként azt a világ legtekintélyesebb külpolitikai folyóiratában, a Foreign Affairsben írják: az álszenteskedés központi tényező Washington puha hatalmának a fenntartásában. (A „soft power” azt a képességet jelöli, amellyel Amerika legitimálja más országokkal a cselekedeteit.) Márpedig ez nélkülözhetetlen a jelenlegi világrend fenntartásához, amely számos, Amerika által létrehozott nemzetközi intézményrendszerre épül. A snowdeni leleplezések nyomán azonban erősödik a hazai nyomás a szövetséges politikusokra, hogy egyre nyíltabban bírálják az amerikai gyakorlatot, álszenteskedés nélkül.

A nagy nemzetközi várakozással hivatalba lépő Barack Obama magyarázkodása a lehallgatási botrányban kezd egyre defenzívebb és abszurdabb lenni, mint Bill Clintoné a Monica Lewinsky-ügyben. Akkor az volt a tét, hogy marad-e hivatalában elnök. Manapság egyre inkább az, hogyan működtethető tovább a második világháború után kialakított nyugati világrend.