Sorstársaimmal márciusban elkezdtük járni a hivatalokat. Az első befizetendő csekkek viszonylag hamar kijöttek, leróttuk a járandóságot a vízhasználati díjtól a kulturális örökségvédelmi tarifáig sok mindenért. Az akta bekerült a kafkai világba, és egyre több íróasztal tulajdonosa érezte úgy, hogy rá kell ragasztania a maga illetékbélyegét. Lassan vége a szezonnak, de a végleges engedély csak nem akar összeállni. Szeptemberben azután megérkezett a környezetvédelmi illetékestől is a levél: ugyan, készíttessek már egy arra méltó tekintéllyel tanulmányt arról, hogy az objektum miként illeszkedik a Natura 2000 program célkitűzéseihez, s addig is, szakhatósági díjként, két héten belül fizessek be százharminchárom¬ezer forintot plusz kétszáz forint postaköltséget.

(A stég értéke talán ha százezer forint.) Klasszikus séma: a beszálláskor nem közlik veled, milyen úton és mennyiből tudod elérni a célodat. Menet közben emelkednek a tétek, és mindvégig csak találgatni lehet, hogy vajon eddig már többet buktál-e, mint amennyit még be kell fizetned. Ha valamelyik bürokratát kérdezed, hogy mi jöhet még, ő csak a vállát vonogatja. Nincs rálátása a másik íróasztalra, a hivatalok önjárók.

Ismerősöm meséli, hogy a hatósági piramisjáték működik nagyban is. Hazai cégek, külföldi tőkével, szélerőműveket szerettek volna telepíteni. Az engedélyezési eljárás több éve folyik, és még nem látszik a vége. A befektetett költségek már meghaladják a százmillió forintot, és az elején kiadott engedélyek hamarosan lejárnak. Döntési helyzet van: futnak az eddig betett pénzük után, abban a reményben, hogy majd csak véget ér a lidérc, vagy leírják az eddigi veszteségeiket, és azt is elfelejtik, hogy valaha vállalkozni akartak Magyarországon.
A költségvetés így is, úgy is jól járt. Egyszer.

Aki azt gondolja, hogy a kiszámíthatatlanság, átláthatatlanság és a hosszú távú tervezés hiánya csak a multikat sújtja, az előbb-utóbb kapcsolatba kerül valamely hivatallal, amely napjainkban újraéli Kádár-kori önmagát. Felszólításokat küldözget, hogy „úgy döntöttem" meg „fellebbezésnek nincs helye", illetéket állapít meg, határidőket szab ki, mintha máris hatályba lépett volna a rendeleti kormányzás. Gyorsan vissza lehet zökkenni az időben, ha a bürokrácia egyetlen biztos kapaszkodójává a költségvetési bevételhez való hozzájárulás mértéke válik, s a szolgáltató államot meg a hasonló frázisokat szemmel láthatólag az sem veszi komolyan, aki kampányok idején pufogtatja.

A követhetetlenül változó adó- és jogszabályi környezetben pedig lefelé tapos, akinek minimális jogköre vagy - a magánszférában - ügyfele van. Utóbbit érzékelhetik most az UniCredit vállalati számlatulajdonosai, amikor a bank utólagosan, rajtaütésszerűen rájuk akarja hárítani a kormány által utólagosan, rajtaütésszerűen a pénzintézetekre rótt tranzakciós pótadót. Ha egy üzlet beindul...