Az európai integráció kezdeti célját, a háború elkerülését mára felváltotta a gazdasági felzárkózás iránti igény. Az európai vezetők azt remélték a Monetáris Uniótól, hogy megfelelő segítséget nyújt majd az alacsonyabb életszínvonalú országoknak, hogy elérhessék az északi gazdagabb országok nívóját. Az integráció mindeddig csak a háborús konfliktusokat kezelte, ám érzéketlen maradt a berlini fal ledöntése utáni generáció nehézségei iránt.

A hidegháborút követő években az európaiság újraértelmezéséről folytatott vita végül átgondolatlan kompromisszumhoz vezetett. Annak érdekében, hogy Franciaország támogassa a német újraegyesítést, Németország beleegyezett egy monetáris unió létrehozásába, ám továbbra is tartózkodott a fiskális unió bevezetésétől. Európa jelenleg ennek a fausti alkunak a következményeitől szenved.

Az USA-val ellentétben, melynek létrejöttét politikai célok vezették és közös nemzeti identitást hozott létre, az EU-hoz csatlakozó országok csak a további háborúskodást kívánták elkerülni, ami nem jelentett elegendő bázist az európai identitás megerősítéséhez. Épp ellenkezőleg, a nemzeti identitás valóságos reneszánszát éli, miközben az új generáció számára sokkal nagyobb jelentőséggel bír az adós és a hitelnyújtó országok gazdasági divergenciája. A hitelfelvevő országok állampolgárai felemésztették forrásaikat, miközben a hitelezők a válság előtt elért nyereségeik védelmében segélycsomagok finanszírozását is magukra vállalták. Így alakult ki, hogy a periférián a megszorítások, a központi államokban pedig az adófizetőkre háruló súlyos többletterhek okoznak elégedetlenséget. A folyamatosan növekvő jövedelmi egyenlőtlenség és az olcsó keleti munkaerő megjelenése tovább erősítette a Monetáris Unióval szembeni gyanakvást.

A közhangulat változására a hagyományos politikai pártoknak is reagálniuk kell, hogy megőrizzék hatalmi pozícióikat. Olaszországban, Görögországban és Németországban is egyre nő a jobb- és baloldali radikálisok befolyása, akik főként az integrációból kiábrándult tömegeket szólítják meg. Ennélfogva a legtöbb európai vezető tartózkodik minden további integrációra irányuló törekvéstől. Vagyis klasszikus fogolydilemmával nézünk szembe: az a politikai párt, amelyik a közösségi célokhoz hangolja programját, jobb helyzetbe hozzá az országát, de a nemzeti választásokon könnyedén elbukhat. Ha a jelenlegi vezetők képtelenek kordában tartani az új politikai mozgalmakat, az egy újabb berlini fal felépítéséhez, az euró megszűnéséhez vezethet.

Gene Frieda a Moore Europe Capital Management szakértője.